A 82 éves John Boorman új filmje, A királynőért és a hazáért nem csak egy párját ritkító életmű lezárása, de önmagában is sziklaszilárdan áll a lábán.

Az öt Oscar-díjra jelölt, Cannes-ban legjobb rendezőként kétszer is elismert Boorman (Point Blank, Deliverance / Gyilkos túra) 1987-ben önéletrajzi ihletésű filmmel rukkolt elő (Remény és dicsőség / Hope and Glory), mely szintén öt Oscar-jelölést kapott, köztük a legjobb filmnek járót, de az sem akármilyen dicséret, hogy Paul Verhoeven az e filmben látottakhoz hasonlította II. világháborús gyermekkori élményeit. A film London bombázása alatt játszódik, és egy család életére fókuszál a kisiskolás főhős, Bill Rowan szemén keresztül. Az alkotás azt mutatja be, hogy a világháború alatt Londonban sem volt kevésbé veszélyes az élet, mint a háborús övezetben – ugyanakkor a főhős kalandként, játékként éli meg a bombázásokat, és az alteregója szubjektív nézőpontját felvevő Boorman sem feel bad movie-t, hanem gyermeki (és ezzel együtt apolitikus) komédiát készített, ennek megfelelően ironikus szituációk ábrázolásával menve ellene az elvárásoknak.

A királynőért és a hazáért a Remény és dicsőség közvetlen és hivatalos folytatása, és a címe is hasonlóan ironikus. A sequel az előzmény emlékezetes záróképével nyit (hősünk reggel romokat talál iskolája helyén), majd az ‘50-es években, a koreai háború idején kapcsolódunk be újra Bill életébe, akit sorkatonai szolgálatra hívnak be, a laktanyában pedig rögtön összebarátkozik szobatársával, a bajkeverő Percyvel, akivel végül évek alatt sem jutnak ki a frontra. Közben viszont sportot űznek a lógásból, ok nélkül lázadoznak karótnyelt feletteseik ellen és kimenőiken hajtják a lányokat. Mindketten hajlamosak elvetni a sulykot: Bill belehabarodik egy felsőosztálybeli jégkirálynőbe, Percy pedig több feljebbvalóját is megpróbálja kikészíteni. A kényszerbetegségig rendmániás Bradley-t szabálysértésbe keverné, a szadista Digbytől pedig ellopja nagy becsben tartott óráját.

A Remény és dicsőség családi és gyerekfilmből felnövéstörténetbe hajlott, A királynőért és a hazáért pedig következetesen kíséri végig a főhős férfivá érését. A domináns zsáner még mindig a vígjáték, és e filmben jóval több a komikum, mint a Remény és dicsőségben. Már önmagában az is üdítő, hogy mennyire humoros ez a film annak ellenére, hogy a premisszájában semmi vígjátéki nincs. A laktanya mint zárt helyszín okán akár börtönfilmként (legyen az akár a Száll a kakukk fészkére) vagy egy új Acéllövedékként is működhetne, ezzel szemben inkább a Jó reggelt, Vietnam! és A 22-es csapdája juthat róla eszünkbe, vagy az izraeli M.A.S.H.-ként is jellemezhető Zéró motiváció (Zero Motivation). Boorman eme duológiája háborúellenes, de apolitikusan az. Nem a pacifizmusban merül ki a létjoguk, ennél több fronton teljesítenek jól. A nézőpont továbbra is a főhős szubjektívja, ami ezúttal is objektív doku-realizmust hoz a filmnek. A katonaság itt is embertelen miliő, ahol a fiatalokat megtörik, ugyanakkor Boorman szatirikus ábrázolásában mindezt kevés eredménnyel teszik, hisz filmünk még az Amerikai pite-féle tinikomédiákra is hajaz, csak jóval finomabb humorral. A sequel komikuma egyben még posztmodernistább, ironikusabb is az elődjénél, több benne például a filmekről való értekezés, mivel a főhős-alteregó elkezd érdeklődni a szakma iránt.

Ahogy elődje, e film is a háborús műfaj kifordítása, hisz ahogy a Remény és dicsőség is a hátországra, az otthon maradtakra koncentrált, úgy e moziban is legfeljebb szellemi belháborút látunk egy laktanya falai közt. A Remény és dicsőség iróniája nem csak abban nyilvánul meg, hogy háborús propaganda helyett vígjáték, hanem abban is, hogy inkább tiszteletlen feel good movie, mint érzelgős, rögrealista rémdráma. A királynőért és a hazáért már többet mutat a háború szörnyűségeiből, ugyanakkor itt sem pusztán abból áll az irónia, hogy patrióta pátosz helyett ifjúsági komédiát kapunk, hanem abból is, hogy ezúttal a katonai szolgálat sem csupa rémség. A főhős egy ízben megvallja, hogy az együtt szenvedés összekovácsolta őt és társait, megtanulták szeretni egymást, és a film is egy „szép barátság kezdete”, ahogy Percy ki is mondja a Casablancát idézve. Morbidnak tűnhet, de láttunk már ilyet, például a Neil Simon írta, Mike Nichols rendezte Biloxi Blues alkalmával, melyben az író alteregója nosztalgikusan tekint vissza katonaéveire.

Fakad még humor a karakterek jellemhibáiból és az újoncok ügyetlenségéből is. A színészekre sem lehet panasz: a Harry Potter-filmekből ismert David Thewlis mesterien hozza a labilis Bradley-t, komikus alakításban pedig Caleb Landry Jones emlékezetes az izgága Percy megformálójaként. Ha Boorman még mindig tud ilyen jó filmet rendezni, ne vonuljon vissza, inkább kerekítse „így jöttem” trilógiává e két mozit. (És arról már nem is beszélnék – mert önéletrajzi ihletésű mű esetében magától értetődő – hogy mennyi szerzői motívum és téma van e filmben az oeuvre kontextusában.) Ugyanakkor sajnos mégis valószínű, hogy búcsúzást, azaz életmű-zárót láttunk: az utolsó snitt egy forgó kamera, ami végül megáll.