Ha nem képregény-feldolgozások miatt, akkor valószínű, a bevált sagák és különböző sikeres szériák előzménytörténetei miatt nyavalyognék. Köztudott, hogy az államokbeli prequel-gyártás egy ugyancsak elcsépelt, filmszalagra pazarolt fanyar pszeudogondolat tömörített változata szokott lenni, ami lényegében könnyen párhuzamba hozható a pengeélen való járkálás sikertelen szellemi aktusával. A Pierre Boulle regényéből ihletett A majmok bolygóját, mint ötrészes sorozatot (nem, nem számoltam bele a Tim Burton-féle „megközelítést”) külön polcon tárolom meghatározó filmélményeim könyvtárában, és ennek előzménytörténes rebootjától enyhén szólva megszentségtelenítést vártam. Mindaddig, míg meg nem néztem A majmok bolygója: Lázadás című opuszt.
A majmok bolygójában nem szakképzett olvasóinknak röviden összefoglalnám a hajdani öt film mikéntjét és hogyanját. Jelzem, kicsit elfogult vagyok, ha erről a sorozatról van szó. 1968-ban egy egészséges B-filmes indíttatással 3100-at írunk, amikoris majomszerű lények lesznek úrrá a bolygónkon, kihal az emberiség, és annak ellenére, hogy egy okos, működőképes, de viszonylag primitív társadalmat építenek fel, a maradék emberszerű túlélőket megtorló szolgasorba nevelik mindaddig, míg egy múltból oda nem érkező űrhajós ki nem áll ellenük. Az alaptörténetet folyatató négyrészes széria esetében ennek a helyzetnek az okosnál okosabb csűrésére és csavarására megy ki a játék. Érkezik a múltból még egy asztronauta, atombombát imádó emberközösség rejtőzik a posztapokaliptikus bolygón, majmok utaznak vissza a múltbeli Földre, majd a sorozat megmutatja, hogy miként válhatott ilyen embertelen disztópiává az univerzum ezen piciny kis békés részecskéje. A filmsort mindvégig a nagyszabású változás és emberi társadalom metaforikus újraszabásának vezérgondolata köti össze, és – majdnem elfelejtettem – maga a tény, hogy az összes rész jó.
A történet Lázadás címmel ellátott újragondolása valahol a harmadik, de inkább a negyedik rész átdolgozása, azaz pontosan az a rész, ahol a majmok hatalomra jutásának progenézisét ismerheti meg rajongó és laikus néző egyaránt. Ilyen ötletről számomra viszont még hallani is veszélyes, mert egyszerűen lehetetlennek tartom mellőzni mindazt, ami a régen múlott öt kultikus darabban megtörtént és már ki volt találva. Szerencsére az élmény felülmúlta minden elvárásom, és bebizonyította, hogy igenis van mód egy régmúlt történet újraélesztésére. Egy laboratóriumi kísérletből indul ki az egész[1], ahol egy James Franco által játszott szereplő antivírust próbál felfedezni az Alzheimer-kór ellen. Korai majmokon végzett mániákus kísérletei arra mutatnak, hogy a betegség igenis gyógyítható, sőt, mire az illető kórban szenvedő apján is leteszteli a szérumot, rájön, hogy az képes a majom és az ember génkészletét (immunrendszer, agyműködés,stb.) fejleszteni. Egy elhibázott kísérlet során munkáját felfüggesztik és az egész munkafolyamatot saját otthonába költözteti át. Ott neveli fel az örökölt szupergénkészletű és túlfejletten okos Cézárt, akiről köztudott, hogy későbbiekben a majomtársadalom első vezetője lesz.
A korábban említett nagyszabású változás szinte szinopszisa lehetne a filmnek (nem véletlen a plakátokon villódzó tagline: evolution is revolution), hiszen egyébről sem szól, mint egy vezéralkat hatalomra kerülésének folyamatáról. Annál izgalmasabb a tény, hogy a majom nem ember. Egyszer meg kell tanulnia embernek lenni, másolni mindazt, ami az embert gyarlóvá vagy szerethetővé tehette, majd utána kitanulni egy felkelő társadalom vezetését. A végeredményt már ismerjük, ezért végig a fejlődésre összpontosíthatunk: a magyarázatra, aminek okosan megírt és stílusosan megrendezett folyamatát sikerült annyira megfelelőre (és szórakoztatóra) építeni, hogy az ember szeme nehezen téved le a vászonról. Érzek is egy csipetnyi iróniát ebben, hiszen ennyire izgalmas (és izgalmasan megcsinált, CGI, személyiség, miegymás) főszereplőt nem igazán fogunk látni az elkövetkezőkben. Igen, a majom a legjobb szereplő, ez legfőképpen a jó forgatókönyvnek és Andy Serkis kiváló szereplésének köszönhető.
A rendező második mozifilmjében óriási figyelemmel kíséri Cézár életének mindegyik meghatározó megállóját, egészen addig a pontig, míg a majom elegendő motivációt nem kap arra, hogy lázadjon és lázítson. Eddigre viszont mi már rég vele tartunk és a végeredmény egy újabb és jobb Majmok bolygója-előzmény, ahol a rendező szándékosan azt akarja, hogy a néző az emberiség „ellenfelével” tartson[2]. Hogy ezáltal mennyivel értékesebb és mélyre menőbb dimenzóval szolgál a rajongótábornak, azt említenem sem kell. Itt viszont nem áll meg a dicséretek alig véges sora: a film bármelyik kívülállónak is egy érdekes és „új” történet lehet. Szinte tökéletesen teljesít, mint szűz első rész, és érdeklődést kelthet a következő részek felfedezésére, ami véleményem szerint bármelyik prequel becsületbeli célja kellene legyen.
Mellőzve a társadalomkritikát illető elemzést, a színészi teljesítményeket, és a történetre összpontosító jó formai megoldásokat (effekt, kép, zene, hang) azt mondom, hogy a film sikere teljesen megérdemelt, pusztán azért, mert minden nézőnek egyaránt megfelel, mint igényesen elkészített önálló darab is, s mint a sagából hiányzó elem is. A pláne pedig az, hogy Cézár már kicsin is a Szabadság-szoborral játszott.
[1] A régebbi előzménytörténetben, A majmok bolygója IV. – A hódításban (Conquest of the Planet of the Apes, 1972) a film premisszája az, hogy kihalnak a Föld háziállatai és az emberek új háziállatként a majmokat fogadják be. Miután rájönnek, hogy ezek az állatok mennyire tanulékonyak, szolgasorba fogják őket. Ebből törnek ki a szintén Cézár nevű vezérfigura által irányított főemlősök.
[2] A korábbi A majmok bolygója III. – A menekülés (Escape from the Planet of the Apes, 1971)