Legújabb alkotásával Jarmusch visszatért korai filmjeinek hangulatához. A fekete-fehér epizódok között kulcsszerepet játszó kávék és a zsinórban meggyújtott cigaretták motívuma biztosít kapcsolatot sok, Jarmuschnál már emblematikusnak számító „holt idővel", amely néhol élénk, improvizatív jellegű dialógusokkal, néhol pedig kínos csendekkel egészül ki, megörökítve mindennapjaink jelentéktelennek tűnő, szinte minden drámaiságot mellőző mozzanatait.
Úgy tűnik, Jarmusch számára a kávé és cigaretta mellett összehozott szereplők beszélgetései csupán alkalmat adnak arra, hogy megörökítse azokat a pillanatokat, amikor az ember szünetet tart a munkában, hogy a koffein és a nikotin bűnös élvezetének hódolva élvezze magát a szünetet, amikor semmi fontos nem történik, és amikor nem az élet nagy dolgairól folyik a beszélgetés. „A téma tulajdonképpen nem is a kávé és a cigaretta – ezek csupán ürüggyel szolgálnak arra, hogy bemutassam a hétköznapok minden drámaiságot nélkülöző pillanatait. Egy módja annak, hogy összehozzam a szereplőket a nap egy jelentéktelen időszakában. Azt hiszem, az életünk ilyen apró momentumokból áll, amelyek nem feltétlenül drámaiak, és valami különös oknál fogva én pont ezekhez vonzódom" – vallja a rendező.
A tizenegy rövid epizódból álló film sokkal inkább hasonlít egy tematikus rövidfilmválogatásra, mint nagyjátékfilmre, ugyanúgy, mint annak idején a Mystery Train vagy az Éjszaka a Földön. A Kávé és cigaretta valóban rövidfilmnek indult, hiszen első epizódja, Roberto Begnini és Steven Wright koffein-túladagolásos etűdje 1986-ban önálló rövidfilmként söpört be számos elismerést. Később újabb és újabb részek születtek, míg ki nem tettek egy egészestés filmre való anyagot. Könnyed, felszabadult részekből áll össze az egész, amelyek a rendező saját bevallása szerint jobban megfelelnek a munkatempójának és anyagi lehetőségeinek. Minimalista képei, néhol amatőrnek tűnő, máskor precíz beállításai, amelyek leginkább Frederick Elmes és Robby Müller operatőri munkáját dicsérik, a függetlenfilm kibontakozásának időszakát idézik.
Egy olyan alkotásban, amelyben nincs lebilincselő történet, nincsenek káprázatos helyszínek, és nincs magával ragadó zenei aláfestés, a színészeknek egyedül kell elvinniük a hátukon a filmet, ráadásul csupán néhány percnyi jelenetben kell valami emlékezeteset letenniük az asztalra, stílusosan szólva a kávé és cigaretta mellé. A feladat nem könnyű, éppen ezért nem is akárkikre van bízva. Cate Blanchett kettős szerepben, elegáns színésznőként és önmaga frusztrált unokatestvéreként remekel a kettejük kínos találkozását megörökítő részben, míg Alfred Molina Steve Coogan mellett feszeng a film talán legkidolgozottabb és legjobban felépített epizódjában, amelyben Jarmusch a saját szabályait rúgja fel azzal, hogy hősei kávé helyett teát isznak.
A Wu-Tang Clan tagjainak, CZA-nek és RZA-nek a találkozója az önmagát pincérnek álcázó Bili Murray-vel pedig már-már a szürrealitás határát súrolja, csakúgy, mint a két öregedő rock-legenda, Iggy Pop és Tom Waits találkozója, ahol az utóbbi azzal indokolja késését, hogy villámműtétet kellett végeznie valakin útközben, és röpke eszmefuttatásba kezd arról, hogy „A zene és az orvostudomány tulajdonképpen olyan, mint két bolygó, amelyek ugyanazon nap körül keringenek." De feltűnnek még a vásznon a White Stripes együttes tagjai, vagy a független filmek színészkirálya, Steve Buscemi is. Szembetűnő a szerepek testreszabottsága, amelyeket a sokszor improvizált, illetve a szereplők által kiegészített dialógusok csak még egyénre szabottabbakká tesznek. A film záróetűdje pedig Taylor Meaddel és Bill Rice-szal, akik a 70-es évek New Yorkjára isznak, igazi főhajtás a függetlenfilm hőskora és azok előtt, akik Jarmuschhoz hasonlóan nem a szakmai karrier vagy a pénz miatt, hanem kedvtelésből, saját örömükre filmeznek.