Vannak olyan filmek, amelyeket az ember még akkor is képes újra és újra megnézni, ha éppen ki nem állhatja. Az ilyen művek egész egyszerűen túl nagyok ahhoz, hogy ne vegyünk róluk tudomást. 15 év távlatából kijelenthetjük, hogy Mel Gibson második rendezése is ezen alkotások között landolt, és sikerei nagyban befolyásolták a műfaj későbbi produkcióit.
A rettenthetetlen két évvel első munkája, Az arc nélküli ember (The Man Without a Face) után, a színészek kategóriáin kívül minden fontos szekcióban kapott jelölést, összesen 10-et. Ezek közül ötöt be is zsebelt, köztük a legjobb filmnek, a legjobb rendezőnek és a legjobb operatőrnek járó szobrot. Szeretjük vagy sem, a kortárs Hollywood egyik megkerülhetetlen alkotása lett.
Bár bemutatásának évében az Akadémia által jelölt filmeken túl (Értelem és érzelem / Sense and Sensibility, Babe, Apollo 13, Neruda postása / Il postino) egy sor igazi nagyágyú készült még (Hetedik / Se7en, Szemtől szemben / Heat, Közönséges bűnözők / The Usual Suspects, 12 majom / Twelve Monkeys), Gibson filmje, legalábbis vállalkozásában, mindet lehagyja. A rettenthetetlen ugyanis nem pusztán történelmi film, hanem epikus hősköltemény, valódi magnum opus, amely olyan nagy elődök nyomába akart eredni, mint a Tízparancsolat vagy a Ben-Hur. A film minden motívumán, gesztusán és összetevőjén tükröződnek ezek a grandiózus célok. És ráadásul – hiába húzzuk a szánkat – sem látványban, sem üzenetében, de még demagógiában sem marad el mögöttük.
A rendező-producer Mel Gibson ekkor már támaszkodhatott a saját produkciós vállalatára, az Icon Productions-ra is, míg a forgalmazási jogokat a Paramount Pictures és a 20th Century Fox karolta fel. Így végül 72 millió dollárból készülhetett el szűk három órában William Wallace története. A film végül befektetésnek sem bizonyult rossznak, ugyanis a költségvetés majdnem háromszorosát sikerült betermelnie. A film után az Icon Productions is stabilabban állt a lábán, Gibson pedig biztos hátszéllel folytathatta rendezői karrierjét. Ráadásul a forgatókönyvet jegyző Randall Wallace-t is felkapták egy időre az Álomgyárban, ahol néhány közepes színvonalú történelmi témájú filmet (A vasálarcos / The Man In The Iron Mask – amelynek egyben rendezője is volt, Pearl Harbor, Katonák voltunk / We Were Soldiers) írhatott még.
A történelmi filmek esetében műfajukból adódóan általában nem nagyon vezetjük magunkat tévútra, ha valamilyen aktuális viszonyokra és kérdésekre utaló parabolát keresünk benne, nincs ez másképp Gibson filmjével sem. Csakhogy első ránézésre egy skót felkelésnek vajmi kevés kapcsolata van Amerikával, pláne a korszakkal (mármint a film megjelenésének korszakával). Gibson pedig láthatóan nem is törekedett arra, hogy valamilyen aktuális helyzettel állítsa párhuzamba filmjét. Ehelyett olyan örökérvényű és univerzális fogalmakat akart megénekelni az első skót függetlenségi háborún keresztül, amelyekkel bárki bármikor találhat valamilyen kapcsolódást. Az Egyesült Államok átlag lakosának tehát nem sok köze van a történelmi Wallace-hoz, viszont az halálbiztos, hogy minden magát amerikainak valló honpolgár számára ugyanazt jelenti a szabadság, mint a film felkelőinek. Márpedig ha valamire igazán érzékenyek az amerikaiak, hát az a szabadság. Ha tehát A rettenthetetlent pár szóban akarjuk summázni, azt mondhatjuk, hogy a tiszta, nagybetűs Hősiesség, Hazafiság, de legfőképpen a Szabadság filmje.
Gibson nem hajlott meg annak a (később világosabban felszínre törő) trendnek sem, hogy Wallace-t hihetőbb, emberibb, és ne végletesen heroizált alaknak ábrázolja. A film felfogásában ugyanis Wallace abszolút hős, aki csupa magasztos és makulátlan érdeket szolgál. Nem is véletlen, hogy éppen egy ilyen hérosz mögé sorakoznak fel a tömegek, és nem pedig a nemesek és címeik mögé. A világjárt felkelő figurája így egyszerre számít kimagasló vezetőnek, ugyanakkor nemesi cím híján a tömegek számára egyszerre közéjük-közülük való is.
Mel Gibsonról mindig is tudható volt, hogy nem könnyű figura – nem volt másképp A rettenthetetlen idejében sem. Rögtön a film megjelenése után elég komoly vádakkal illették a rendezőt, többek között, hogy filmje homo- és anglofób. Gibson ugyanis a trónörökös (és később gyengekezű uralkodó) Edward herceget feltűnően torz módon ábrázolja, ráadásul a király fia szeretőjét ki is hajítja egy ablakon. A rendezőt rengeteg vád érte a herceg bemutatása miatt, hiába védekezett a történelmi tényekkel vagy azzal, hogy az újságírók elferdítették a nyilatkozatait. És bár a történészek vitatkoznak azon, hogy II. Edward, aki később 5 gyermeket nemzett, valóban homoszexuális volt-e vagy sem, a rendező határozott állásfoglalása a kérdésben meglehetősen nagy visszhanggal járt.
Szó se róla, a második vád sem kevésbé megalapozott, ugyanis a film borzasztó egyoldalúan ábrázolja az angolokat, akik szinte csak mint gyilkos, erőszakos csőcselék jelennek meg. William Wallace a skótok után már az első félóra után a nézőt is maga mellé állítja, aki ezután a felkelőkkel együtt várja, hogy végre beteljesítsék véres bosszújukat az angolokon. (Persze a filmnek csak felszíni rétege a személyes bosszú, viszont Gibson is nagyon jól tudja, hogy személyes tragédiákon keresztül könnyebb levezetni az egyenletet.) A szélsőségesen egyoldalú ábrázolás vádja alól egyedül talán Wallace kivégzésének jelenete képez kivételt, ahol is London népe végül már egy emberként kérné a lázadó harcosnak a kegyelmet. Később rendezett filmjeinek tükrében viszont különösen tanulságos pár gondolatot vesztegetni ezen körülményre, hiszen A passió körül is volt egy nagy adag felháborodás a zsidók ábrázolása miatt.
Még ha nem is szeretjük Gibson rendezéseit (későbbi munkáit nincs is nagyon miért), annyit mindenképpen meg kell adni neki, hogy a hatáskeltéshez és a néző vezetéséhez elképesztően ért. Ráadásul ez A rettenthetetlen esetében még nem is azokat az öncélú, dagályos és giccses eszközöket jelenti, amelyek miatt például A passiót is támadta a kritika. William Wallace történetének megéneklése ha olykor giccses is, de soha nem olcsó. Ehhez hozzá tartozik az is, hogy az azonosulást szinte elkerülhetetlenné tévő hatáskeltés mellett a film a képi megjelenítések terén is óriásit alkot. Szinte nincs olyan kép vagy beállítás a jelenetek között, ami ne lenne bivalyerős, és mértanilag hajszálra kiszámított. A filmmel Oscar-díjat nyerő operatőr, John Toll munkájának minden részletén tükröződik a vállalkozás grandiózus volta.
Alapvetően történelmi filmről lévén szó, A rettenthetetlent a valós történelmi események és személyek elferdítése miatt is szokás pellengérre állítani. És való igaz, hogy a film több ponton (amelyekre most nem térünk ki) ferdíti vagy akár megmásítja a valós(nak vélt) eseményeket. Általában nem fair dolog egy történelmi eseményeket feldolgozó műalkotáson szemellenzőt feltéve számon kérni a valós tényeket, azonban Gibson és csapata hozzáállását ismerhetjük az Apocalyptóból, vagy a már többet emlegetett A passióból, amely kimondottan a történelmi hitelesség nevében készült. A rettenthetetlen esetében azonban távolról sem olyan egyértelmű, hogy ugyanez a szemlélet uralkodna rajta.
Igaz, a hitelesség számonkérése több helyen is valóban jogosnak tűnik. Legtöbbször talán Wallace és Izabella hercegnő valóban fölöslegesnek mondható afférját szokták előcibálni, ami éppen egy szerelmi szállal több a kelleténél. Ellenben Robert the Bruce alakját kifejezetten izgalmasabbá tette, hogy a feljegyzések soraiba a kelleténél több fikciót vitt bele a forgatókönyvíró (bár a film körüli felháborodáshoz később maguk a skótok is csatlakoztak, akik sértőnek érezték a leendő király hezitáló viselkedését és árulását). Ugyanígy jótékonyan hatott az írói képzelőerő a skót és angol csapatok első összecsapása Stirlingnél, amely minden kétséget kizáróan a filmtörténet egyik legjobban koreografált és levezényelt csatajelenete, amelynek szinte minden motívuma – gondolok itt elsősorban a csatát megelőző buzdító beszédre – kőkemény és valódi filmtörténet. Gibson itt helyszínt másította meg, ezzel sokkal lehetetlenebb helyzetbe hozva a skót sereget (akiknek így a győzelmük is hősiesebbnek tűnik).
Legyen bár egy sor hibája, Gibson opusza menthetetlenül és megkerülhetetlenül része lett Hollywood gigászi alkotásainak. Az időről időre kifáradó történelmi filmbe új színt, ritmust pumpált, más dimenzióba helyezve az ekkorra avíttá váló műfajt. Nemcsak a későbbi, szintén epikusnak szánt történelmi vagy szandálos filmek (Elizabeth, Gladiátor, Nagy Sándor, a hódító) köszönhetnek nagyon sokat A rettenthetetlen sikerének és eredményeinek, de kis túlzással új mérföldkövet rakott le az új évezred filmkészítése elé is.
