A lengyel rendezőlegenda legújabb, zsigeri szinten felkavaró, sőt elidegenítő hatású filmjében egy szokatlan, néma „hőst” követhetünk figyelemmel. Az ártatlanként gyilkos szamár vágy- és lázálmokkal kikövezett kálváriája során az állati és az emberi lét felemelő és lesújtó mozzanataival egyaránt találkozunk, amelyekből egy jól ismert üzeneteket rejtő mozaik áll össze.
Luca Guadagnino Bones and All című új filmjében ötvözi a Szólíts a neveden romantikáját a Suspiria sokkoló gore-jával, amit Timothée Chalamet és Taylor Russell alakítása tesz teljessé. Vigyázat, csak erős idegzetűeknek!
A korábbi évtizedek klasszikusaival szemben a kortárs alkotók biztosra mennek: kényes bioetikai kérdések mélyre ható feszegetése helyett inkább az érzékenyítést és az agitációt választják.
A japán rendező egy francia kitérő után visszatér legkedvesebb témájához, csak most éppen dél-koreai színészekkel és helyszíneken gondolja újra, hogy mit is jelent a család fogalma.
Joaquin Phoenix zsenijét mi sem mutatja jobban, hogy pontosan ugyanolyan lehengerlő egy csendes, szeretetre méltó szerepben, mint amikor bohócnak mázolva száll alá a lélek poklába, vagy ha Johnny Cashként szakít le mosdókagylókat. A C’mon C’monban ráadásul méltó partnere egy tizenegy éves kisfiú: Mike Mills filmjében példátlan bájjal mesélnek az életről, a gyerekkorról és a családon belüli bonyolult dinamikáról is.
A Finch ennek ellenére mégsem telitalálat, csupán egy melankolikus és kedvesen bájos történet – már amennyire bármi kedves és bájos lehet a kipusztult Földön.
Tyler Nilson és Mike Scwartz filmje könnyen lehetett volna egy vasárnap délutáni Mark Twain-adaptáció a Hallmarkon, de egy hirtelen kanyarral kikerülte ezt a sok rendezőn kifogó kátyút. A Cukorsólyom letörli a port a kalandfilm műfajáról, csavar egyet a felnövésfilm-jegyeken, és kicsit másképp értelmezi a „különc fiatal főszereplő” fogalmát.
.jpg)
