Álom és valóság, avagy Oscar 2017

2017. február 21. – írta Németh Barnabás

Már csak néhány nap van hátra Hollywood legnagyobb filmünnepéig, amelynek a közmegegyezés szerint két jelentős esemény formálja majd a kimenetelét: egyik az elnökválasztás, másik az Amerikai Filmakadémia körül történt durva változások összessége. Ennek ellenére akármerre nézünk, mindenütt egy egyértelmű Kaliforniai álom / La La Land-tarolást vár a nép. Erre meg is van minden esély, de azért tegyük hozzá gyorsan, hogy mindkét esemény Oscarra gyakorolt hatása erősen magában hordoz egy jókori kiszámíthatatlansági tényezőt.

A semmi utolsó megkísértése – Martin Scorsese: Silence / Némaság

2017. február 13. – írta Ritter György

Hihetünk-e még abban, hogy Bergman, Tarkovszkij és még egy sor klasszikus után lehet újat mondani Isten csendjéről, kínzó némaságáról – más nézőpontból nézve az ember metafizikai magányáról? Előrebocsátom, hogy Scorsesének sem sikerült ez legújabb filmjében. Mégis, amiért a Némaságot érdemes megnézni (sőt talán újranézni), az főleg stílusában, elegánsan újracsomagolt, visszafogott üzenetében rejlik.

Amikor minden a DNS körül forog – Csapón kívül 14.: Andrew Niccol: Gattaca

2017. február 11. – írta Tóth Gödri Iringó

Nehéz eldönteni, mi hihetetlenebb: hogy az Andrew Niccol által rendezett Gattaca idén már 20 éves vagy, hogy év végén a filmben játszó Jude Law (akiért mostanság Az ifjú pápa című sorozat kapcsán rajonghatunk) 45 évet tölt. Az 1997-ben bemutatott film nem a minden díjat besöprő alkotások közé tartozik (csupán egy Oscar-jelölést kapott a látványtervezésért, Michael Nyman zenéjét pedig Golden Globe-re jelölték), mégis thrillerszerűen izgalmas, nem túlzásokba esős, még ma is élvezetes, nem idejétmúlt science-fiction.

Sűrített költészet – Jim Jarmusch: Paterson

2017. január 24. – írta Keresztes Gergő

Jim Jarmusch könnyed, üdítően vicces ujjgyakorlatában a költészet az élet sója. Az összetevő, amelynek hiányában a szerelmes odaadással készített cheddaros-kelbimbós pite is nehezebben csúszik.

Gengsztertorzó – Ben Affleck: Live by Night / Az éjszaka törvénye

2017. január 20. – írta Jakab-Benke Nándor

Nem ez Ben Affleck első bűnfilmje, sőt, nem is ez az első Dennis Lehane-adaptációja, Az éjszaka törvénye valahogyan mégis visszalépés – Affleck rendezői karrierjében és az egyre bővülő Lehane-filmográfiában is.

McAvoy mennybe megy – M. Night Shyamalan: Split / Széttörve

2017. január 19. – írta Soós Tamás

A Széttörve még nem az a nagy visszatérés, amire Shyamalantól vártunk.

Az elnök asszonya – Pablo Larraín: Jackie

2017. január 16. – írta Székely Bíborka

A Jackie nem hagyományos biopic. Nem hajlandó könnyes, rózsaszín tündérmesét fabrikálni az ikonikus rózsaszín kalapos First Ladyről, hanem helyette fragmentáltan, történetszálak között ugrándozva, sok nagyközelivel, hátborzongató, disszonáns hangsávval mutatja be a legenigmatikusabb elnöközvegy merénylet utáni állapotát. Egy Oscar-esélyes filmben.

Pisifürdő karácsonykor – John Hamburg: Why him? / Miért pont ő?

2017. január 9. – írta Szabó R. Ádám

Éppen a minap beszélgettünk egy ismerősömmel, hogy milyen nehéz is a szakmai és személyes életünket elválasztani egymástól. Akkor abban egyeztünk meg, hogy elég nehéz függetleníteni egymástól a kettőt – akkor még nem gondoltam arra, hogy pár nap múlva látni fogom a Miért pont őt, aminek létezése határozott érv amellett, hogy miért is ne forgassunk filmet a haverjainkkal.

Meghalt Dick Laurant. – Csapón kívül 12.: David Lynch: Lost Highway / Útvesztőben

2017. január 7. – írta Buzogány Klára

20 évvel ezelőtt, 1997. január 15-én volt a Lost Highway ősbemutatója. Honnan származik az ügyetlenül Útvesztőben-re magyarított film eredeti címe? Melyik per és milyen személyes élmény ihlette David Lynch legsötétebb alkotását? Mit „örökölt” a film a Kék bársonytól és a Tűz, jöjj velem!-től? Mi köze a filmhez a rendező exfeleségének és melyik rocksztár cameózik benne?

Már nem csúnya szó a romantika – Damien Chazelle: La La Land / Kaliforniai álom

2016. december 19. – írta Soós Tamás

Itt van Damien Chazelle, és itt van a jazzfilm újra, csak most musicalbe csomagolva. Szokni kell, hogy ott járunk, ahol Gene Kelly szteppelt, és ha túl sietős vagy lassú a tempó (jazz helyett most a szerelemé), azt nem J.K. Simmons ordítja a fülünkbe, hanem egy száztagú big band. A Whiplash vad dobszólója után keserédesen fújt ballada a Kaliforniai álom.