Volt egy, a posztmodernt közvetlenül megelőző (vagy annak kezdetével egybeeső?), utópiákban gazdag rövid korszaka a 20. századnak, amelyre még mostanság is jóleső nosztalgiával avagy kvázi-szent áhítattal illik emlékezni: az ún. Hatvanas Évekről van szó. Nagy nekibuzdulások, hitek, evilági eszkatológiák, racionális és irracionális társadalmi és egyéni megváltástanok versengtek az önmagát a két világégés után ismét nagyszerűnek, lehetőségeit szinte korlátlannak képzelő nagybötűs Emberke kegyeiért, keleten és nyugaton, diktatúrában és polgári demokráciákban egyaránt.

Valószínűleg elsősorban a technika csakugyan forradalmi fejlődése-változásai és az életszínvonal növekedése keltették azt az ábrándot, hogy társadalmi-politikai erkölcsi, kulturális létünk is gyökeresen megújulhat-megistenülhet. Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy ebben a gyökereit tekintve mélységesen irracionális bűvöletben fogant a hipotéziseit rendkívül racionálisnak tételező-kikiáltó médiapróféta, Marshall McLuhan sokat vitatott, máig nagyhatású elmélete (is), amelynek középpontjában a 20. század második felének új tömegmédiuma, a televízió áll.

Újraolvasva-gondolva fontosabb műveit, illetve átböngészve az azok kapcsán íródott könyvtárnyi irodalom – elemzések, kommentárok értelmezések, és újraértelmezések, polémiák, interjúk – egy (óhatatlanul: kis) részét, szinte végig az a gondolat kísértett, hogy McLuhan négy évtized távlatából elsősorban azért érdemel figyelmet, mert negyven év alatt akkora figyelmet szenteltek neki, amekkorát igazából meg sem érdemelt logikai és tudományos bukfencekben bővelkedő technikai determinista elmélete. E meghökkentő két legfontosabbnak ítélt aspektusával foglalkozunk a továbbiakban.

Marshall McLuhan

Van, aki hűvösen szereti...

„A tévé szerves kultúrát teremtett az eddigi gépi szellemiség helyett” (Marshall McLuhan)

Hűvös és forró – ez a két (az idők folyamán teljesen elkoptatott, úton-útfélen használt, a köztudatban leegyszerűsödött, vulgarizálódott) kulcsszó a kanadai médiaguru teóriájához. Tudniillik a médiumok ebbe a két kategóriába sorolhatók, annak függvényében, hogy a médium mekkora részvételt követel meg a felhasználójától, befogadójától. A forró közlési eszköz egyetlen érzéket „rendkívüli telítettségben” terjeszt ki. „A rendkívüli telítettség az az állapot – magyarázza McLuhan – amely jól ki van töltve adatokkal.” Forró közlési eszköz például a nyomtatott könyv vagy a rádió, ezek nem engedik meg, hogy a befogadó túl sok kitöltendő, kiegészítendő helyet találjon, így ezekben a közönség kevésbé vesz részt, egyszóval: passzív. A hűvös médiumok közé tartozik pl. a telefon, a képregény, a fametszet és – mintegy apoteózisként, persze – a televízió. Ezek mindegyike kevés adatot szolgáltat, tehát „alacsonyan telített”, így aztán a befogadónak sok hézagot kell kitöltenie, ezért részvétele igen nagymérvű. A tévé felhasználójára mint előállítóra és résztvevőve számít. A köztudatlanságban McLuhan tétele időnként úgy csapódik le, hogy a kanadai szociológus a Gutenberg-galaxist, az írott szöveget állította szembe a mozgóképi médiumokkal, az utóbbiak javára, mintegy a posztindusztriális analfabétizmus dicséretét zengve, holott elméletének eredetisége, s egyben legvitathatóbb pontja éppen abban rejlik, hogy nála távolról sem a szöveg-kép ellentét modernista, példának okáért günter andersi értelmezésének megfordításáról van szó (Anders Az ember elavultsága című munkájában a globális képáradatot az elbutítás eszközének nevezi, mivel a szövegtől eltérően a képek nem összefüggéseket tárnak fel, hanem csupán a világból kiragadott darabokat, vagyis a világot megmutatva elfedik a világot, preparált valóságot teremtenek, s végül már nem tudjuk, hol ér véget a valóság s hol kezdődik a látszat). McLuhan ugyanis élesen megkülönbözteti, elhatárolja egymástól a mozifilmet és a televíziót, az előbbi a nyomtatott szöveggel és a rádióval együtt forró médiumnak számít, a tévé pedig a karikatúrához, telefonhoz és a kézirathoz (!) hasonlóan hűvös közlési eszköz. Az indok rendkívül egyszerű: a filmkép felbontása jóval nagyobb mint a televízióé, több elemi pontból (pixelből) áll. Luhan szavaival élve, a fénykép és a mozifilm „vizuálisan rendkívül telített”, a tévékép viszont diffúz szerkezetű, elmodódott, kicsi a felbontása, nem nyújt részletes információt a tárgyról, s a néző kiegészíti azt, amire a pontok mozaikhálója utal.

Ez tehát az igazi vízválasztó: McLuhan lényegében egy technikai hiányosságra építi fel a televízióelméletét. Két megjegyzés kívánkozik ide: 1. Az ötvenes-hatvanas években a (fekete-fehér) tévékép a mainál csakugyan sokkal elmosódottabb, életlenebb volt, nemcsak a felbontás, hanem a közvetítés, a készülékek, képernyők minősége, a vételi lehetőségek miatt is. Itt, vadkeleten még a nyolcvanas években is sokat bíbelődtünk zajos, köznyelven szólva „bolhás” képpel, úgyhogy hatványozottan kellett volna megtapasztalnunk azt a sok pozitívumot, amit McLuhan ehhez hozzárendel. 2. McLuhan felosztása olyannyira erre, a televízió esetében (eltérően mondjuk az impresszionista festménytől) egyértelműen bossszantó hiányosságnak mondható technikai jellegzetességre épül, hogy több helyütt világosan le is szögezi: a tévé hatása megváltozna, ha a technológia a tévéképet a filmek adatszintjére emelné. Ezáltal vizuális ereje megnőne, s hatása visszájára fordulna. A tévékép fényképszerűvé, fényessé válna, „forróvá és szenvtelenné”.

A televíziós kép legfőbb jellegzetessége különben sem a vizualitásban keresendő. A tévé McLuhan felfogásában az összes érzékelési módunkat egyesítő tapintási érzékre hat. A tévékép azt kívánja, hogy „zárjuk le” a tereket görcsös részvétellel, amely mélységesen kinetikai és tapintási jellegű, mivel a tapintás inkább az érzékek összjátéka, semmint a bőr és a tárgy közti izolált érintkezés.

A televízió megjelenéséig domináns médiumaink mind forrók voltak, így aztán (McLuhan szerint) nem is csoda, hogy passzív, egoista, egyéni célokat követő, egymástól elszigetelt, törzsi kötelékeiktől megszabadult egyénekből álló társadalom jött létre. A tévé elterjedése nyomán gyökeresen megváltozik a helyzet, a hűvös médiumnak köszönhetően aktív, közösségi, egymás sorsát szívükön viselő emberekből álló, szoros családi köteléken alapuló, „törzsi” társadalom valósul meg, gondolkodásunk pedig holisztikussá válik.

Ezen mitikus-eszkatologikus elképzelést nyilván minden teoretikus ellenérvnél jobban megcáfolta az eltelt négy évtized. (McLuhan egyes taníványai-szimpatizánsai pedig érdekesmód úgy próbálják menteni a menthetőt, hogy azt állítják, mesterük még nagyobb próféta volt, mint gondoltuk, hiszen elmélete nem annyira a tévékorszakra – a „McLuhan-galaxisra”-, mint inkább a multimédia most kibontakozó korszára érvényes... Hiába, a mcluhani szöveg is éli az önálló életét, s alkotója szándékától, eredeti mondandójától függetlenedve újra(félre)értelmeződik.)

Persze nem volt szükség ilyen hosszú kifutású pudingpróbára, minden józan paraszti észjárású médiaszakember, -filozófus azonnal átlátta fent vázolt hurráoptimista tételnek, hatásmodellnek a tarthatatlaságát. (Igaz, ez mit sem változtatott McLuhan népszerűségén). Tudománytörténeti, lélektani rejtély, hogy a kanadai tudós mégis lényegében élete végéig (1979-ben hunyt el) kitartott elmélete mellett, igaz a hetvenes évek második felében tovább finomította azt, kidolgozva az ún. „tetrád-elemzést”, mely szerint az adott médium a használatához szükséges érzékszerveket irányító agyfélteke működését felerősíti, a másikét pedig elnyomja, de ez az alapvető téziseken, s azok durva technikai determinizmusán szinte semmit sem változtat.

Csak találgathatjuk, hogyan értelmezné ezt a kérdéskört manapság a kanadai szerző, a televíziós kép minőségi javulásának ugyanis – teóriája szerint – alapvetően meg kellett volna változtatnia a tévémédiumnak az egyénre, társadalomra, kultúrára stb. gyakorolt hatását. Vajon csakugyan forró médiummá vált a valaha tényleg hűvös televízió? Úgy vélem, manapság a „hot-cool” ellentétpárt McLuhan nem a mozi-tévé, hanem inkább a (tévéképnél sokkal rosszabb minőségű, felbontású) VHS-video és a DVD által biztosított tükörtiszta kép szembeállításával kamatoztathatná. Talán meddő, de mégis izgalmas kérdés, hogy ugyanaz a Schwarzenegger akciómozi miként váltana ki alapvetően eltérő hatást attól függően, hogy a hátrányos szociális helyzetű Pistike VHS-kazettáról, az újgazdag Jancsika pedig DVD-ről nézi, ráadásul „szélesvásznú” – nem 4:3-as, hanem 16:9-es – óriástévéképernyőn (amilyet már nálunk is bárki megvehet csekély százvalahánymillió lejért). McLuhan szerint Pistike szociálisan érzékeny, aktív közösségi lénnyé válna, Jancsika pedig magánakvaló opportunistává? Azt hiszem, manapság a kép minőségétől, felbontásától függetlenül a filmek, műsorok nagy része esetében a néző csakugyan állandó értelmezésre kényszerül, de ebben nem a „pontok mozaikhálója”, hanem elsősorban az eszementen gyors montázstechnika a ludas. Hogy az érzékelőképesség határáig felgyorsított kamikáze-vágás hagy-e időt, lehetőséget bármiféle értelmezésre vagy pedig a reflexiómentes bambulás és tudatalattit megcélzó sugalmazó-hipnotikus hatás az elsődleges, az már más kérdés(kör), mellyel itt nem foglalkozhatunk.

Persze, nem szükséges negyven évnyi távlat McLuhan téziseinek cáfolatához. A kanadai szerző percepcionalizmusának, formalizmusának egyik legkorábbi és legalaposabb, -frappánsabb bírálója Jonathan Miller. Dióhéjban vázolom gondolatmenetét: A tévékép véletlenszerűen hiányos, s a kép minősége és a néző aktív pszichikai részvétele között éppenhogy „fordított” a kapcsolat: minél rosszabb a kép minősége, annál inkább elfordul tőle a néző. A tévékép elmosódottsága semmit sem érzékeltet, pusztán zavaró tényező. Hasonló ellenérveket sorakoztat fel pár évvel később a kiváló magyar származású tudós, Arnold Hauser is, kiegészítve azzal, hogy a háromdimenziós, taktilis benyomás semmivel sem erősebb a tévé esetében, mint a hangosfilmnél, és összehasonlíthatatlanul gyengébb, mint a színházban. A tévé valójában mediálisan túltelített, formáinak konkrét érzéki vonásokkal való szaturáltságából következően csekély mértékben ösztönzi a befogadót alkotó részvételre, hiszen nem állítja megoldandó feladat elé.

Sidney Finkelstein azt kifogásolja, hogy McLuhan nem vesz tudomást az érzékelés aktív, felfedező szerepéről. Pedig még az írott szöveg sem percepiálható pusztán vizuális úton, hiszen olvasója (és írója is!) mintegy a „belső” fülével automatikusan hallja – nemcsak olvassa, írja - a szöveget. (Kölönben ez ma már tudományosan bizonyított tény, a hangszalagok olvasás közben műszerekkel mérhetően mozognak.)

Miller, Hauser és Finkelstein egyaránt rátapint a lényegre, hisz itt valóban arról van szó, hogy McLuhan összetéveszti az elliptikus (művészi) kifejezésmódot a fogyatékos-diletánssal. A kihagyás a befogadás intenzitásának és mélységének növelésére késztethet, pl. egy karikatúra, vagy impresszionista festmény esetében. A főbb vonalak helyettesítik a hiányzó részleteket, a körvonalak elmosódottsága pedig hangulati hatások elérésére szolgáló művészi eszköz (gondoljunk csak Carot festményeire, ahol a fák elmosódott lombozata dinamizáló erejű, a levelek mozgását érzékelteti). Ezzel szemben a tévéképen a körvonalak elmosódottsága technikai fogyatékosság következménye, bosszantó hiányosság csupán, zavaró tényezőként áll(t) a néző és az igazi kép közé.

Ami pedig a „hűvös” televíziónak a társadalomra, egyéni erkölcsökre, értékrendre gyakorolt hatását illeti, Miller felhívja rá a figyelmet, hogy a tévé nemhogy leszűkítené a távolságot az emberek között, hanem növeli, a televíziós élménynek elidegenítő hatása van. Ha a tévé valóban egy nagy családdá alakítja az emberiséget, ez a család ma annyi tagot számlál, hogy a néző már nem tud igazi érzelmekkel viseltetni minden tagja iránt, hiszen az erkölcsi kötelezettségnek is van határa. A tévé hatására éppenhogy (ha nem másért, önvédelemből), a befogadó az elszigetelődési politika hívévé válik.

Tegyük hozzá, hogy az elidegenítő hatást fokozza az is, hogy a képernyőn uniformizálódnak a különboző műfajok, a háborús híradás és a showműsor „egy kalap alá kerül” (tehát a színháztól, operától vagy akár a mozitól eltérően a tévé nem egy-két műfaj autentikus helye), s gyakran a stílusuk, retorikájuk is megtévesztően hasonlít egymáshoz. Külön tanulmány érdemelne annak tisztázása, vajon segítene-e a néző valóságérzékelésének megőrzésében az, ha az eklektikus, heterogén, szürreális műsorkavalkádot, a fiktív és nonfiktív műfajokat (sőt újabban a reklámot is!) nem próbálnák – érzésem szerint a legtöbb esetben tudatos erőfeszítésről van szó! – a képi retorika, az alkalmazott vágástechnika, a konferálások, „hangalámondások” és a függőleges montázs, az aláfestő zene egységesítével, a stílus uniformizálásával mintegy „közös nevezőre” hozni.

A médium maga az üzenet

„Anything goes” (Bármi megteszi) (posztmodern axióma)

McLuhan másik, a protestáns predesztinációtant lepipáló alaptétele, hogy a médium maga az üzenet, vagyis a közvetített tartalom teljesen mellékes, behelyettesíthető és hatástalan, csupán a médium természete számít, tehát a televízió minden egyén esetében ugyanazt az észlelési, gondolkodási modellt, értékrendet alakítja ki, a nézett műsortól függetlenül. Azt a hamis következtetést, hogy a tartalom befolyásolja a szemléletmódot, cselekvést, McLuhan szerint a könyvmédiumból vonták le, amelynek esetében határozott szakadék van a forma és a tartalom között. Pedig a látszólagos tartalomra csupán azért van szükség, hogy a strukturális forma áttörje a tudatos figyelem gátjait.

Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a társadalmi rendszereket – úgy nagy általánosságban – azoknak a médiumoknak a természete struktúrálja, amelyekben a kommunikációk zajlanak, nagyjából függetlenül a kommunikáció tartalmától, vagy hogy a médium gyakran nem konkrét tartalmán keresztül fejti ki médium hatását. A determináláltságot McLuhan sokkal mélyebbnek, átfogóbbnak tekinti: „az attitűd változásának semmi köze a (tévé)műsorhoz, ez ugyanaz lenne, ha a műsorok kizárólag a legmagasabb igényű kulturális tartalommal telítődnének”. Másutt még közérthetőbben fogalmaz, s a „gyengébbek kedvéért” egy viccel is megvilágítja tézisét: Egy házaspár nézi a tévét, s a férfi megszólal: – Ha a tévé óriási nevelési lehetőségeire gondolsz, nem örülsz-e annak, hogy nincsenek ilyen lehetőségei? A vicc azon a feltevésen alapszik – magyarázza McLuhan -, hogy a tartalomnak, és nem a közlési eszköznek van nevelő ereje. Pedig az értékek lényegtelenek. „Nem komoly jellem az, aki modern világunkban értékek után kiabál.” Világos beszéd. És – akarva-akaratlan – erősen ideologikus töltetű, hisz ilyen „tudományos” igazságokra hivatkozva a tévéműsorok (akár a közszolgálati csatornáké is) esztétikai, „értelmi” stb. színvonalát a béka feneke alatti legsötétebb tartományokig lehet süllyeszteni-zülleszteni (merthogy ugye, a közönségnek „ez” kell, és ha már amúgy is mindegy...), amint az - elsősorban amerikai modell alapján - világszerte meg is történt, illetve folyamatosan történik.

Igaz ugyan, hogy a tévé a különböző típusú üzenetek szabványosítása révén részben elhományosítja-torzítja a tartalmakat, de egyrészt a sterilizálás, szabványosítás ilyen magas foka nem szükségszerű, nem következik a médium természetéből, másrészt a tartalom szerepét még a standardizálás körülményei között sem szabad lebecsülnünk, végső soron már csak amiatt sem (de nemcsak ezért!), mert figyelembe kell venni a befogadóra gyakorolt hatást, tudálékos szakzsargonnal szólva, az élmény relevancia struktúráját, magyarán azt, hogy a nézők nem egyformán reagálnak ugyanarra a műsorra, és ugyanaz a néző is eltérően reagál különböző típusú, témájú, tartalmú műsorokra. A kiváltott reakció az esetek nagy részében még mindig nem a pavlovi reflexek logikáját követi. Pedig ennek érdekében minden tőlük telhetőt megtettek a pártállami, pl. csausiszta médiairányítók és a multinacionális kereskedelmi debiltévék működtetői egyaránt. Pszichológusok és gyakorló szülők (akik közé magam is tartozom) a megmondhatói, hogy még a rajzfilmcsatornák között is érdemes és kell szelektálni, és egyazon adó műsorai közül is tanácos kiszűrni azokat az észbontóan bugyuta, primitíven agresszív baromságokat, amelyek miniatűr felnőttként – persze a legjobb esetben is 50-es intelligenciahányadosú felnőttként - kezelik a kicsiket, és amelyek bizonyíthatóan károsak a gyerek értelmi, lelki fejlődésére, koncentrálóképességére, szellemi frissességére stb. McLuhan alaptézisével ellentétben úgy vélem, éppenhogy a tartalom az, ami elsősorban megoldandó feladat elé állíthatja, aktivizálhatja (vagy sem) a nézőt, a médium természetétől nagyrészt függetlenül. A kultúra szerepe a döntő, nem az azt hordozó-közvetítő technikai médiumé. Könyv, mozifilm, rádió- vagy tévéműsor egyaránt lehet „hűvös” és „forró”.

S ha a tartalomtól el is vonatkoztatunk, pl. a könyvmédium sokkal hűvösebb, mint McLuhan véli, éppen azért, mert esetében szakadék van forma és tartalom között, hiszen az olvasónak egy óriási memóriabankot és a legbonyolultabb számítógépeket is megszégyenítő jelentéskonstruáló-értelmező szabályrendszert, kódot kell aktivizálnia, hogy az uniformizált, kép-telen holt betűk rendszerét egy teljesen más rendszerré alakítsa át, s emellett a fantáziáját is állandóan használnia kell, a helyszínek, szereplők, cselekvések belső vizualizálása céljából. Ezzel szemben a tévé vagy film esetében a képek és hangok közvetlen, „figuratív” érzéki hatásáról beszélhetünk, tehát ilyen szempontból passzivizálják a nézőt (fogyasztót). (Ezt már Goethe felismerte, a színház kapcsán fejti ki azt az aggályát, hogy a látás és a hallás egyidejű igénybevétele károsan hathat a gondolkodásra.) Arnold Hauser is úgy véli, a tévé esetében a beszéd és a közvetlenül megjelenő kép inkább leszűkíti, semmint kitágítja a képzelőerőnk működését. „A tévé győzelme a könyv, színház, mozi, rádió felett a lustaság diadala a szellem elevenségén, hiszen a néző úgy viteti magát a készülékével, mint egy közlekedési eszközzel”. (Igazán nem az arany középút erőltetése miatt, de ezt a – McLuhanénél kétségkívül „realistább” - álláspontot úgy finomítanám, hogy minden esetben a tartalom szerepét kell elsődlegesnek-meghatározónak tekintenünk, s a Gutenberg-galaxist sem szabad kritikátlanul isteníteni pusztán medális jellemzői okán, hiszen évente tízezrével jelennek meg a minősíthetetlenül pocsék könyvek (s persze ugyanezzel a fenntartással kell élnünk a Lumiere-galaxis esetében is).

A McLuhan-galaxison is túl...

Azt, hogy nem egy poros tudománytörténeti kuriózumnak szenteltük fenti eszmefuttatásunkat, bizonyítja a tény, hogy McLuhan elmélete, a hatvanas években íródott könyvei még manapság is rengeteg vitát kavarnak, s akadnak követők-taníványok is szép számmal. The Rise of the Network Society című 1996-ban megjelent tanulmányában Manuel Castells úgy véli, hogy a tömegmédia három évtizedes, tévé által dominált korszakára csakugyan érvényes a kanadai médiaguru teóriája, s a McLuhan-galaxis csak mostanság, a legújabb, interaktív internetes-számítógépes multimédia elterjedésével halványult el teljesen.

McLuhan által (is) inspirált, bár az övénél azért mérsékeltebben, szűkebb értelemben hurráoptimista elgondolások a 90-es években az internet kapcsán születtek. A felhasználói (inter)aktivitás csodája és a globális falu kialakulásának lehetősége sokakat elbűvöl, s úgy vélik, valóra vált-válik McLuhan álma, mások szerint ez is csak egy utópia. Jómagam a mérsékelt pesszimistákkal tartanék (már ha ez borúlátásnak tekinthető...). Józanul mérlegelve, most, 2004 végén úgy tűnik, a „fejlődés” – talán jobb volna ideológiamentes terminussal változásnak nevezni – egyidejűleg mutat a globális falu és a szegmentált társadalmak kialakulása felé. A felhasználói interaktivitást pedig megintcsak nem szabad a „tartalomtól” függetlenítve abszolutizálni, mert ugyan mennyivel lesz ”übermenchebb”, a társadalom vagy valamiféle mcluhani értékrend számára kívánatosabb, a kanadai szerző szóhasználatával élve közösségibb, mások sorsa iránt érdeklődőbb az a fogyasztó, aki egy „koncold-fel-belezd-ki” (inter)akciójátékkal bíbebődik napi négy-öt órán át a monitor előtt, vagy hajnalig tartó épületes szexchatbe merül a világhálón, ahelyett, hogy urambocsá, A mindentudás egyetemét, a Tévéenciklopédiát, a Hamlet színházi közvetítését és a Beavatás című televíziós esszét nézné „passzívan” a tévé képernyőjén (az „ötórás hírek”, a brazil szappanopera és Cicciolina mellei helyett)? Továbbá: a tévémédium temetését sem szabadna elsietni. Elég egy pillantást vetni a legfrissebb statisztikákra, hogy belássuk: nemcsak nálunk, ahol a számítógép és az intenet még nem jutott el minden lakásba, hanem Nyugat Európában és Amerikában is, az emberek nagy része még mindig naponta több órát tölt a televízió előtt (az Egyesült Államokban átlagosan több mint három és fél órát, Magyarországon pedig 236 percet, pedig itt 1993-ban még „csak” 150 perc volt az átlag. Tehát az intenet és a számítógép elterjedése ellenére nőtt a tévézésre szánt idő). Az más kérdés, hogy egyesek esetleg interneten néznek tévét, olyan állomásokat, amelyek hiányoznak a kábeltévé kínálatából.

Különben úgy tűnik, azoknak van-lesz igazuk, akik szerint McLuhan szállóigévé vált alaptézise visszájára fordult. A ma és holnap információs társadalmában nem a médium maga az üzenet, hiszen már az üzenet jellemzői alakítják a médium jellemzőit, vagyis Castellst parafrazálva, ma már az üzenet a médium, tehát végső soron: az üzenet maga az üzenet. És ez talán nem is olyan nagy baj.

BIBLIOGRÁFIA

• McLuhan, Marshall: Galaxia Gutenberg. Ed. Politica. Buc. 1975 (1960)
• McLuhan, Marshall: Understanding Media. The Extension of Man. (Értsük meg a médiumokat. Az ember kiterjesztése.) Cambridge, MA; London: TheMITPress,1995.(1964)
• McLuhan, Marshall: A média az üzenet (részlet), in Krén K. – Marx J. (szerk.): A neoavantgarde. Budapest, Gondolat, 1981.
• McLuhan, Marshall: Mass-media sau mediul invizibil. Bucuresti. Nemira, 1997.
• Stern, Gerald: McLuhan Hot and Cool. New York, 1967.
• Finkeltstein, Sidney: Sense and Nonsense of McLuhan. International Publishers. New York, 1968.
• Miller, Jonathan: McLuhan, London, Fontana/Collins , 1971.
• Arnold Hauser: A művészet szociológiája. Bp. 1982.
• Castells, Manuel: The Rise of Network Society. Blackwell Publishers Inc. Cambridge, 1996.