[kritikaíró pályázat] Todd Haynes amerikai, félig-meddig független filmes pályája legalább annyira sokszínű, mint az I’m Not There hősének, a pop-költő Bob Dylannek. A csokorba gyűjtött panoptikum mozgókép, a 60-as években berobbanó zenész ikon világait igyekszik megrajzolni, tagadva a biopic mozi összes sallangját.
A rendező, miután már tett egy külön túrát a zene világában (Bálványrock
/ Velvet Goldmine, 1998) és átfogalmazott Douglas Sirk-koppintással (Távol a mennyországtól / Far From Heaven, 2002) belopta magát a kritikusok szívébe, valószínűleg élete eddigi legjobb művét készítette el. Amitől az I'm Not There zseniálissá válik, az elsősorban – s valószínűleg (tavaly) Velencében ezért is honorálták nagydíjjal – egyedi elbeszélése. Aki persze nem ismeri (mint például én) a Dylan mítoszt csínját-bínját, annak melegen ajánlom önképzésre Martin Scorsese Bob Dylan-dosszié (2005) és D. A. Pennebaker Don’t Look Back (1967) című dolgozatának megtekintését. Ugyanis a film egyik fő posztmodern gesztusa, hogy rengeteg filmidézet kollázsából építkezik. Haynes nemcsak a cinema direct Pennebaker filmet forgatta (részben) újra, de a művészi válságot is elemző nagy klasszikusokra, Fellinire, Truffautra, Godardra és még egy rakás muzsikus életrajzi mozira (például a kis Woody története Hal Ashby 1976-os Bound for Glory című filmjére utal) is kikacsintott. Alkotása nem más, mint a már többször vászonra vitt művészi beavatás megjelenítése, csak ezúttal új formában.
Dylan hat (vagy hét) puzzle-arca, az utolsó jelenet motorbukásával egyszerre múlnak ki a hatvanas évek életérzésével együtt, s reinkarnálódnak a szájharmonikáló valódi muzsikus (a film utolsó snittje) képébe, aki addig csak „rejtőzködik” a néző elől. A vászonra vitt „megannyi életek” egymást találják ki, a fejezetek közötti váltások asszociációs lehetőségekből építkeznek. Az egyik művészi válságban tengődő figura szinte a másikat keresi – és meg is találja. A képek is frappáns vágásokkal ugrálnak oda-vissza a „színész, költő, próféta, törvényenkívüli, szélhámos, elektromosság csillaga”, már a felütésben elkeresztelt univerzumaiban és a hatvanas-hetvenes évek Amerikája (és Angliája) között. A magányos utakon valójában egy ember keresi saját hangját, hitét, szerelemét, küzd a kritikusokkal, de legfőképpen saját lényével, hogy a kezdet-végben nyakát törje, újjászülessen és megújuljon.
A vágy persze tagadhatatlanul része ezeknek a portréknak. Itt még Dylannek is sikerül Billy, a kölyökké változnia, amely a hetvenes évek közepén, Sam Peckinpah által dirigált Pat Garrett és Billy a kölyökben (1973) nem jött össze. Akkoriban csak egy (szinte) néma mellékszerepet és a film zseniális zenéjét szerezhette. Ott a címszerepet Kris Kristofferson kapta, aki itt viszont narrátorként hetedik Dylan alteregóként áll be a sorba. A rendező nem fél az ilyesféle önreflexív kilépésektől se, tudja hogy enélkül csak zagyvalék lenne alkotása.
Dylan eklektikus magányos arcmásai Woody mellett a nyúlfarknyi feltűnésű expresszív költő Arthurban (Rimbaud, aki 21 évesen lépett ki a poéták világából; Ben Whishaw), a sztárélet nagyképűjében, Robbie-ban (Heath Ledger utolsó előtti alakítása), a riportok távolságtartásából megismert radikálisan változó Jack vagy Johnban (Christian Bale), az elárult Billy (a kölyök, Richard Gere) képében megjelent szentimentális álomvilágban, illetve a szürrealisztikus művészi és erkölcsi krízisben vergődő Jude-ban (Cate Blanchett) ölt testet. Utóbbi sztorija majd a felét elrabolja a játékidőből. A blanchettes epizód, a ’66-ban Angliában koncertező (a fellépések többsége botrányba fulladt) hímnős Dylan alakja, talán a legismertebb. Népszerűségét az említett Pennebaker ikonteremtő dokujának köszönheti. Kissé kárára is válik ez a filmnek, hogy a színésznő markáns fekete-fehér alakjával és zseniális (Golden Globe-díjas) színészi teljesítményével szinte lejátssza a többi nagy nevet a vászonról. Nemhiába, hisz Jude története az egész mű gondolati összefoglalása, az alkotói útról és művészetről.
Haynes a poros modern és posztmodern mozgókép állandó témáját gondolja tovább, amolyan amerikai stílusban, de csöppet sem szájbarágós ordenáré módon. Ugyan a párbeszédekben sok a nagyot mondás, mégis az elegáns aprólékos rendezés teszi felejthetetlenné ezt a filmet. Dylan arcai valójában csak összességükben adják a zenész figuráját. A szereplők saját világukból vágynak el, mégsem válaszutak, sem unatkozó semmittevő portrék ezek, hanem költészetük megélése, amely a magánéletből ível a vallás és a politika felé. Haynes Dylanje a céltalanság himnuszának költője, aki az utolsó kép szólamaiban örökké újraéled, hogy gitározzon tovább…
(Ez a negyedik írás a kritikaíró pályázat döntőbe jutott művei közül. A többit a hét folyamán közöljük, és majd szavazni lehet rájuk! – a szerk.)
