A második magyar filmhéten a mozifilmek mellett jó adag tévéfilmet is meg lehet nézni. Ide kattintva olvashattok néhányról, itt lennebb pedig három viszonylag friss produkcióról van szó: egy Rejtő-adaptációról, egy gyerekfilmről és egy megtörtént eseményeken alapuló szekus-filmről.
„Köszönöm, Jenőkém!”
Madarász Isti: A fekete múmia átka
Fehér Béla Tengeralattjáró Révfülöpön című új kötetének egyik egypercesében Rejtő Jenő egyik regényébe – majd sorra más irodalmi művekbe is – besétál a való világból egy „illetéktelen behatoló”, aki mindenféle tréfás csínyeket kezd elművelni, meglehetősen szórakoztatóan. Nem véletlen, hogy Madarász Istinek A fekete múmia átka című bő egyórás tévéfilmjéről pont ez a referencia jutott eszembe: nemcsak Rejtő személye stimmel, hanem az elbeszélői „eljárás” is. A rendező ugyan a magyar ponyva koronázatlan királyának A detektív, a cowboy és a légió című munkáját veszi alapul filmjéhez, de láthatóan sokkal fontosabbnak tartja a szöveghűségnél, hogy kísérletet tegyen egyfajta kópé módjára garázdálkodó „belső hang” megszólaltatására. Nem más ez, mint az a bizonyos „rejtői szellem”, amit oly sikertelenül próbáltak eddig adaptálni. És hol nyilvánulhat meg leginkább ez a szellem, ha nem a kávéházban? Ott, ahol sikeres és bukott ponyvaszerzők szövögetik, toldozzák-foldozzák a készülő történeteiket és az életüket – köztük maga a tragikus sorsra jutott Rejtő Jenő is.
A fikció és a (filmbeli) valóság egymásba olvad, poénok és motívumok vándorolnak a bűnügyi, a légiós és western-sztorik között – szerethető és szórakoztató hommage-t állítva ezzel egy rég letűnt polgári világ kávéházi kultúrájának. Madarász impozáns szereplőgárdát vonultat fel, Hegedűs D. Gézától Kovács Lajosig, Haumann Pétertől Szervét Tiborig, és nem hiába: a karakterek életre kelnek, és hitelesek, legalábbis annyira, amennyire egy Rejtő-adaptációtól elvárná az ember. Csak a díszletezést, csak azt tudnám feledni: mert értem én, hogy A fekete múmia átka tévéfilm, de nem kötelező, hogy a környezet, hihetőség szempontjából, a latin-amerikai teleregényeket idézze. Annál is inkább, mert Madarász Isti fordulatos, élvezetes és keserédes darabot tett le az asztalra – amit talán még a keményvonalas P. Howard-rajongók sem fognak utálni. (pazs)
Szekun innen és túl
Gyöngyössy Bence: Janus
Az összes „rendszerváltós” káeurópai ország közül talán Románia szekus múltja a legkibeszéletlenebb, legtitokzatosabb, s a leginkább képes arra, hogy még huszonöt év múlva is megmételyezze a hétköznapokat – de hát ez nem is csoda egy olyan országban, ahol a forradalmat a fekete március és a bányászjárás követte, majd az elévülhetetlen mosolyú Iliescu egy harmadik elnöki mandátumot is szeretett volna. Még fájdalmasabb ez a múlt a magyar közösség számára, amely fokozott vegzálásnak volt kitéve, főleg az értelmiségiek, azok közül is a magyarországi kapcsolatokat ápolók. Egy ilyen házaspár történetét meséli el a Janus, s noha a 85 perces tévéfilm megrázó megtörtént események alapján íródott, a Kabay-Gyöngyössy alkotópárosnak valahogy sikerült ezt a tutireceptet ásítozásba fojtani.
A film kerettörténettel indul: egy nagyváradi fogorvosnő, Kállai Zsuzsa (Marozsán Erika) meglátogatja régi munkatársát, Gonda Gábort (Jordán Tamás), és volt férjéről kezd mesélni neki. A jelenben játszódó keretsztori csak ritkán szakítja meg a lassan hömpölygő, lineáris múltmesélést, amelyben Zsuzsa elmeséli, hogyan ismerkedett meg az elsőre kifogástalan férfival, Kocsis Ferenc sebésszel (Seress Zoltán), akivel később össze is házasodnak. Ha véletlenül valaki nem értené a film címét, Marozsán jól szájba is rágja: a férfi igazi kétarcú Janus-figura, aki házastársi kötelességei mellett a szekunak is megtette azt: jelentgetett, nemcsak a saját kis családjáról, hanem a felesége szüleiről is, akik amúgy is célszemélyek voltak, református lelkészcsalád lévén. Ugyanilyen szájbarágós stílusban folytatódik a tévéfilm, annak minden kellemetlen műfaji és költségvetésbéli hozadékával együtt (gyatra hangfelvétel/keverés, steril operatőri munka). Néha egész hitelesen építi fel a nyolcvanas évek végi romániai kommunizmus miliőjét, néha meg teljesen mellélő (pl amikor kitör a forradalom) – de hát ezek valószínűleg a büdzsének köszönhető hibák. A dramaturgiai mélyrepülés viszont már aligha, pedig ez egy igazán jó sztori, és a szinte a végéig fenntartott kétértelműségből sokkal többet profitálhatott volna, talán ha rákényszeríti a nézőt, hogy a skizofrén helyzet által széttépett Ferenccel jobban azonosuljon. Egy frissebb, naprakészebb alkotócsoport (akár a Köbli-Szász páros) sokkal feszesebb szekusthrillert is kihozhatott volna ebből az igen megrázó történetből. (jbn)
Nyers valóságból a mese világába
Fonyó Gergely: A kőmajmok háza
A kőmajmok háza című ifjúságiregény-adaptáció esetén érdemes betartani a 12 éves korhatárt. Nem mintha egy kisebb gyerek bármilyen módon sérülne a nem neki szóló üzenet vagy annak megfogalmazása miatt, hanem mert egyszerűen érthetetlen információk tömege zúdulna arra a kis fejre, amelyik nem rendelkezik még a szükséges érettséggel és háttértudással. Persze egy nagyobbacska óvodás is képes beleélni magát a kőmajmok őrizte lakóház meséjébe, amit egy tündéri, szőke kislány árul el kis barátjának: akiket hétköznapi embernek látnak, valójában mágikus lények, és mindannyiukat elpusztítanák a gonosz árnyékrablók, ha nem vigyáznának rájuk a rendíthetetlenül strázsáló kőmajmok. A házban sárkányok, gyíkemberek és tündérek laknak – bár némelyikük igen jól álcázza magát.
A történet másik, párhuzamosan kibontakozó szála 30 évvel korábban zajlik: két másik kisfiú szökik el fagyizni a tilosba, a sínek menti, titokzatos bozóton keresztül, lóg be moziba vagy rúg bele a dühítő szomszéd féltve őrzött robogójába. A két szál közti kapcsolat: a helyszínen és a rokoni szálakon kívül a kislány meséjének váratlan, metaforikus jelentése. A jelmezek és a díszlet apró elemei szépen elkülönítik egymástól a két idősíkot, bár legjobban a mostani szülők érzik a enyhén kinőtt, csíkos tréning és az autó alá szorult, csak a porba hasalva kikotorható labda hangulatát – ugyanazok, akik a saját gyerekeiknek lila plüssminyont vásárolnak ajándékba. A gyerekszereplők többnyire ügyesek, az öreg házlakók – Molnár Piroska, Koltai Róbert és Haumann Péter – mosolyogtatóan ismerősek és emlékezetesek (és a többiekről most ne beszéljünk).
Szétesett család, gyógyszerfüggőség, hajléktalanok, krónikus betegségek – beszélni kell a gyerekkel azokról a mese mögé rejtett, nagyon aktuális és fontos témákról, amelyeknek a felszínét A kőmajmok háza karcolja. A gyermeki fantázia ugyanis bárkit elmenekíthet a nyers valóságból a mese világába, a mese pedig hozzásegíthet valóságos problémák feldolgozásához is (még ha enyhén szólva naiv dolog is lenne elhinni, hogy egy asztmás egyik napról a másikra eldobhatja inhalátorát, amint gyerekkori traumájára feloldást talált). (bk)
