A tévéfilm fogalmáról elsőre valószínűleg senkinek nem az ugrik be, amint egy izgalomtól görcsölő ember tapadókoronggá változott szemgolyókkal csüng a képcsöveken. Sokkal inkább valami régi és poros, filmszerű valami, amiben ismert és kevésbé ismert színészek közhelyes szituációkban hiteltelen dolgokat mondanak egymásnak nagyjából 45–60 percig.

Röviden: a műfaj nem túl elismert (vagy inkább felismert, a többség ugyanis valószínűleg azt sem tudja, hogy létezik önállóan ez a forma). Annak ellenére nem, hogy a nagy vászonra rendező direktorok is gyakran foglalkoznak hasonló produkciókkal két nagyobb volumenű munka között.

A televízióba készülő filmek a megjelenés platformján kívül formai szempontokból is különböznek moziban vetített társaiktól: hosszuk ugyanis (összesen, vagy sorozat esetében epizódonként) általában nem igazán haladja meg a 60 percet (kivételek persze mindig vannak). Értelmezhetjük tehát úgy is: olyan filmre valónak ítélt történetek, amelyek vagy túl rövidek egész estés filmnek, vagy túlságosan hosszúak, jó példa a Régimódi történet, a Szabó Magda remekművéből Bereményi Géza által készített hatrészes minisorozat, mely a tavalyi szemle programjában is szerepelt.

Pénz, pénz

Ha már felmerült a tévé- és mozifilmek közötti különbség, természetesen nem feledkezhetünk meg a költségigényekről és ezek fedezeti lehetőségeiről sem. Két irányból indulhat el a tévéfilmkészítés ma Magyarországon: a közszolgálati televíziók kulturális szerkesztőségeinek rendelésére, valamilyen esemény kapcsán, de mindenképpen megadott témában. Ez esetben a film elkészülhet akár teljes mértékben házon belül is, saját dramaturgokkal, saját felszereléssel, saját munkatársakkal. Fordított esetben az alkotók kívülről keresik meg a televíziót egy-egy ötlettel, és ha az szerződésben biztosítja, hogy befogadja az elkészült alkotást, a készítőknek jóval több esélye lesz egyéb pályázatok esetében is. Pályázatokat pedig viszonylag gyakran hirdetnek, főként a televíziózás szempontjából legfontosabb (pénzosztó) szervezet, az ORTT.

Természetesen ebben a műfajban is él a külföldi koprodukció lehetősége, amely itt ráadásul jóval biztosabb pénzügyi alapokon nyugodhat, mint a mozis forgalmazásra kerülő filmek esetében: nem kell ugyanis a mindent eldöntő nézőszámon spekulálni. Ha egy külföldi partner beszáll a finanszírozásba, a film máris bekerült legalább két ország tévéműsorába.

A mozifilmekhez képest drasztikusan kisebb költségvetés oka azonban nem csak a terjedelembeli különbség. Egyrészt spórolást jelenthet a rendelkezésre álló technika kihasználása, amellyel a televíziós partner „természetben" támogathatja a produkciót; másrészt a nyersanyag formája, hiszen egy tévéfilm esetében nem szükséges celluloidra forgatni. Ez azonban gyakran a minőség rovására mehet: a legjobb sztorit is elrontja a bántóan amatőrnek tűnő, szürkés videóvilág.

A szemle

Saját versenyszekciója ugyan nincs, de a 39. Magyar Filmszemle információs vetítései között rendre megtalálhatók voltak az előző év tévéfilmtermésének válogatott darabjai. A vetítések jellemző módon egy apró, hátsó teremben, nagyjából negyedházas telítettség mellett zajlottak – de hát legalább zajlottak.

Idén hat film került a programba, igen változatos képet mutatva a műfajról. Közös jellemzőjük (bár még ez alól is akad egy kivétel), hogy mindegyikük adaptált történet, a felhasznált irodalom pedig Örkénytől Németh Lászlón át Kertész Ákosig terjed. A felhozatalból három, egymástól meglehetősen  különböző filmet emelnék ki.

Balogh Zsolt: A veinhageni rózsabokrok

A Darvasi László azonos című művéből készült hetvenkilenc perces film dióhéjban egy nyomozás története. Apró, vallásos városból tűnik el a pihenni-dolgozni érkezett festőnő, azzal a képpel együtt, amit a rendőrkapitány rendelt tőle. Bár ebben az ügyben indul a tényfeltárás, a fent leírt alaphelyzetet csak nagyjából az utolsó előtti percben ismerjük meg teljesen (ami lehetne akár érdekes csavar is, de akkor miért ezzel kezdődik a filmről írt hivatalos ismertető?). A középpontban a városka bolond-figurája, egy fiatal és hangsúlyozottan kopasz fiú áll, aki első és egyetlen gyanúsítottja a bűnténynek. Lopott? Gyilkolt? Lehet, de mindez a filmidő feléig fel sem merül. Hogy addig miért ül börtönben a riadt tekintetű srác? Elmondom: a város főutcáján kerekezve rosszul lett, és egyenesen rázuhant (majd ráhányt) a település büszkeségeit jelentő, a címben is szereplő különleges rózsatövek utolsó néhány példányára. Ezért csukják le, sőt.

Balogh Zsolt: A veinhageni rózsabokrok (rendező és főszereplője)

Bár elsőre elég banálisan hangozhat mindez, az tény, hogy több lehetőséget is hordoz magában a történet. Egyrészt a közösség által meg nem értett, már rendszerben gondolkodó/beteg fiú, akit egyszerre ért meg és ítél el az őt kihallgató nyomozó; másrészt ebben az egész rózsás mizériában (mítosz és a hozzárendelt mai párhuzamok) azért kellene lennie valami végtelenül romantikusnak, nem a szó csöpögős értelmében. Nos, ez nincs. És miért? Mert a Veinhageni rózsabokrok mint vizuális élmény, egyáltalán nem létezik. Az is igaz persze, hogy nem vászonra, hanem jóval kisebb képernyőre tervezték, de ez azért olyan sok mindenen nem változtat, erőteljesen él a fentebb már említett probléma. Legmeghatározóbb szín ugyanis a szürke, a kép pedig olyan, mintha egy eléggé amortizálódott és régi videokamerával vették volna fel. Ez pedig nagyon-nagyon sokat levon a film élvezeti értékéből, főleg mivel ilyen körülmények között szinte nevetséges a színészi játék, egész egyszerűen túl komolykodónak hat például Jordán Tamás, aki a nyomozó szerepében ettől eltekintve is már kissé túlságosan maníros.

A történet kuszaságát tehát ez esetben csak még inkább kiemeli a pejoratív értelemben elterjedt „tévéfilmes" képi világ. Szerencsére akadnak pozitív(abb) példák is.