A második nagyjátékfilmjét jegyző Rian Johnson író-rendező már a történet elején leszögezi, hogy valami igazán nagyszabásút akar létrehozni – vagyis egy igazi legendát. És bár a con-man filmek legutóbbi hullámát (Ocean’s-sorozat, Kapj el, ha tudsz, Trükkös fiúk) kicsit lekéste, a Szélhámos fivérek Hollywood egyik legpörgősebb szubzsánerén hajt végre kisebbfajta vérfrissítést. Sajnos azonban nem elegendőt.
A film főszereplői, Stephen és Bloom testvérek, akik egészen fiatal koruk óta élnek mások átveréséből. Eljön azonban a pont (mert miért ne jönne el), amikor Bloomnál betelik a pohár, és ki akar szállni. Bátyja 25 éven keresztül írta neki a szerepeket, a különböző életeket, mostanra azonban elveszett a sok hazugságban, és nekivágna a saját történetének, egy nem-megírt életnek. Stephen azonban hamarosan újra megtalálja, hogy előálljon az utolsó, a legnagyobb átveréssel. Bloom persze belemegy, így végül úgy talál arra a bizonyos megíratlan életre, hogy bátyja még utoljára kitalálja neki.
Az igazi drámához azonban kevésnek bizonyul a két testvér bemutatott múltja, és Bloom egzisztenciális válsága (de még a szerelmi szál is), mert a történet nem megy elég mélyre a jellemekben, pontosabban egyetlen adódó szálat sem fog meg rendesen. Pedig a sztori önmagában nem rossz, nem hiányos vagy motiválatlan. Talán azért érezzük mégis tökéletlennek, mert túlságosan is nagyon akar szakítani, és epikus helyett némi jóindulattal is csupán regényesnek nevezhetjük a film hangulatát. Már a kezdés is eléggé furcsán alakul: a semmiből feltűnik (majd eltűnik) egy teljesen oda nem illő narrátor (Ricky Jay), aki aztán Bloomnak adja át a mesélés lehetőségét a film hátralévő részében. A Szélhámos testvérek nagyon igyekszik legendássá tenni magát, elég csak a szótlan, szintén fel- majd eltűnő Boom Boom-ra gondolni. De a film hangulatán egyébként is érezni, hogy helyet szeretne magának szorítani egyfajta misztikus realizmusban. Ez sajnos azonban nem egyszer visszafelé sül el: a belga kurátor első feltűnése körüli csinált fantasztikum például teljesen fölösleges és béna. Ugyanígy a félszemű Diamond Dog alakja is kifejezetten erőltetettnek hat.
A nagy tervezések hangulata és maga a látványvilág is elég sokszor a 30-as éveket idézi, különösen a testvérpár jellegzetesen kirívó ruházata, ami attól válik feltűnővé, hogy sehogyan sem illeszkedik a mai mindennapokba. De ilyen a hatalmas óceánjáró, a luxusvonatok vagy akár maga Prága is, ezért a látvány egyértelműen a film legnagyobb ereje. Csak dicsérni lehet az operatőri munkát is, amely ugyan semmi emberfelettit nem vállal magára, viszont végig ugyanazt a magas színvonalat tudja tartani a film képein. Voltaképpen ezzel találkozunk a színészi játékok terén is. Mark Ruffalo most is, mint szinte minden filmjében, remekel, azonban (a cím ellenére) kicsit kevés szerep jutott neki és nem igazán tudott kiteljesedni a karaktere. Adrien Brody-nak talán pár évvel korábban jobban állt volna ez a szerep, ezzel szemben Rachel Weisz energikus játéka és karaktere nagyon sokat javít a filmen. Boom Boom szótlan alakja talán egy kicsit közhelyes egy ilyen filmben, Rinko Kikuchi azonban sok geget szállít általa.
A filmre tagadhatatlan hatással voltak a klasszikus heist- és con-movie-k, mint A nagy balhé (The Sting), Az olasz munka (The Italian Job), de talán nem túlzás megemlíteni a Soderbergh által életre keltett Ocean’s-filmeket, vagy Guy Ritchie jobb munkáit sem. Mindenesetre hasonló recepttel dolgozik Rian Johnson is, így nagy szerencséje, hogy noha a szélhámos filmek humora hiába ugyanolyan szinte minden filmben, teljesen mégsem laposodik el.
A film szívesen von párhuzamot szélhámos és művész között, nevezetesen Stephen alakjában, aki úgy talál ki és ír meg átveréseket, ahogy „a halott oroszok a regényeket”: átívelő tematikával és belső szimbolikával. Stephen úgy tekint az átverésekre, mint fikcióra, és azt is sugallja, hogy ez a hasonlóság visszafelé is érvényes. Persze az analógia a történetek (és életek) és átverések között elégé erőltetett, még akkor is, ha nem ez a leghangsúlyosabb a filmben. Az egyébként is túlvállalt film ugyanis nem bírja el a sok szimbolikát.
A film egyik nagy hibája az is, hogy (a humort leszámítva) eléggé nehézkesen akar és tud csak megszabadulni a konvencióktól. Azt azért túlzás lenne állítani, hogy a Szélhámos fivérek sztorija előre kitalálható, de a film finoman szólva nem bővelkedik a nem várt nagy fordulatokban. Talán egy kicsit túlságosan is számít a nagy „elődök” hátszelére. Gyorsan hozzátenném azért, hogy Rian Johnson szándéka nem is feltétlenül a néző átverése lett volna a tét – de ha egy con-movie nem a néző átverésére utazik, akkor voltaképpen miről akar szólni? Természetesen a kisebbik testvér belső kóborlása a fő szál, Bloom önmagára találása egy picit azonban elveszik a sztoriban. Dramaturgiája sematikussá válik, és csak az igazán hangsúlyos helyeken tér vissza, holott kifejezetten érdekessé tehette volna a szüzsét.
A Szélhámos fivérek szórakoztat és pörög, amikor szórakoztatni és pörögni kell, visszavesz, amikor vissza kell venni, azonban teljesen nem tudja leporolni a con-film műfajt. Hiányzik belőle az a frappánsság, az a friss, új hang, ami felrázná a történet gyengébb pontjait, és amitől nem éreznénk kicsit elkésettnek. A film minden nagy csele mögött ott van a lehető legegyszerűbb (eltalálni azt az egy bizonyos kártyát), ami viszont ha bejön, a világ legjobb trükkje. Ez most, bár nem sokon múlott, de nem sikerült.
