Ma mindenki (értsd filmrendezők, forgatókönyvírók) valami mást akar, többet, jobbat, mint a megszokott, a jól bevált séma. Kitágítani a műfaji kereteket, átfesteni a képi világot, szétszabdalni a ritmust, új látószögeket kijelölni a néző számára – a próbálkozás díjazandó, a nagy mű azonban nemhogy nem akaródzik megszületni, legtöbbször annyi sem telik tőle, hogy akármilyen rövid időre, de legalább elhitesse a nézővel, hogy az amit lát, kivételes kreáció.
Idejét nem tudom, mikor került a mozikba épkézláb detektívtörténet (közismert nevén krimi), kalandfilm (ha egyáltalán létezik még a fogalom?), rémtörténet vagy western, esetleg olyan akciófilm, melynek hősével akár a legcsekélyebb mértékben is, de különösebb szégyenkezés nélkül azonosulni lehetett. E régi hollywoodi műfajok, melyeket a köznyelv a „kommersz" gúnynévvel illet, nem a megújulásra várnak (köszönik szépen, koporsójuk komfortos!) sokkal inkább olyan filmesekre, akik képesek folytatni a hagyományt.
Ezért is kellemes meglepetés, hogy Robert Zemeckis – előéletét tekintve Spielberg-tanítvány és Oscar-díjjal hitelesített talentum – fogta magát és, fütyülve az elvárásokra, szabvány kísértetház-históriából csinált filmet. És a Temetetlen múlt valóban az, amire a címe utal: a bűnös múlt kísértetének feltámadása és leszámolása a büntetést érdemlő halandó lelkekkel. A filmben minden régi jó ismerősünk, akinek ugye, ha régen nem láttuk, nagyon lehet örülni. Történetünk hősei, a hivatásának élő doktor és a társáért karrierjét feladó feleség (mindketten negyvenes éveik kapujában) éppen elbúcsúztak egyetlen, kollégiumba szakadt gyermeküktől, s hazatérnek a kiürült szülői HÁZ-ba, amely a továbbiakban a film harmadik főszereplőjévé lép elő.
Doktorunk naphosszat a laborban kísérletezik, míg az asszonyka otthon próbálja elütni az időt. És mit tesz Isten, a makulátlanul berendezett, vendégvárásra örökké készen álló házban valaki, vagy valami párával leheli be a fürdőszobai tükröt, lelöki évtizedes helyéről a keretbe foglalt fényképet és résnyire nyitja a bejárati ajtót. Mindezek tetejében még a szomszéd is gyanús, csak nem egy feleséggyilkos költözött az átláthatatlan kerítéspalánk másik oldalára? Hogy ki képzelődik, és ki nem, hogy ki gyilkolt és ki nem, hogy megmenthető-e egy fokozatosan széteső házasság – nyugodtak lehetünk, a film, ahogy az elvárható, megválaszolja az általa felvetett valamennyi kérdést.
A cselekmény, illetve a látványos cselekmény hiánya végig feszült, a kísérteties hangulatot jól szolgálja a rideg, ősziesre fordult idő (szél, levélhullás, zuhogó eső) és a ház közelében elterülő tó jéghideg kékje. Semmi új nincs a nap alatt, a régi patronok azonban jó hatásfokon működnek. A profi rendezés adekvát színészi játékra alapozhat: a két sztárfőszereplő, Harrison Ford és Michelle Pfeiffer igyekezettel alakítják az egyensúlytvesztett hétköznapi házasokat. Ha egymás mellett látjuk őket, úgy tűnik Ford az, aki jobban erőlködik, mintha képességei határához érkezett volna. Végül mindketten becsülettel végigviszik a rájuk osztott figurát a látszat-boldogságból az egyre növekvő feszültségen át a végső nagy drámáig vezető úton. Erre a feladatra csak kevés hozzájuk hasonlóan jól fizetett színész lenne képes (gondoljunk csak, mondjuk, egy Bruce Willis-Kim Basinger párosításra!)
A fentiekből talán kiderült, hogy Zemeckis filmje minőségi „kommersz", amivel egyre ritkábban lehet manapság találkozni. Aki hajlandó megbékélni ezzel a kategóriával, garantáltan jól fog szórakozni, aki nem, azt végtelenül bosszantani fogja, hogy miért van a filmnek két befejezése, és miért van az, hogy egy rendező, aki néha olyan bravúrokra is képes, mint Zemeckis, ilyen sokszor látott, szabvány-sztorival bíbelődik.
