Ha Linklater új filmjének trailere alapján a néző arra számítana, hogy botrányos és új dolgokat tud meg arról, mit nyomhat le a torkán egy gyorskajáldában, akkor csalódnia kell – ha nem elég felkavaró tény, hogy a hús mellett némi szart is. A Fast Food Nation ugyanis továbbmegy a hamburger összetevőinek vizsgálatánál, és tágabb kontextusba helyezve a gyorséttermi problematikát, strukturális kérdéseket feszeget, hogy kiderítse, miért működhet olyan simán ez a durván profitorientált üzletág. Ezért egy pusztán tényfeltáró sztorinál sokkal általánosabb érvényű történetet láthatunk.
Linklater játékfilmjének történetszálai – amelyek révén a termelési folyamat főbb aspektusai is megvilágíttatnak – egy fiktív gyorsétteremlánc köré épülnek: a Mickey’s cég egyik reklámmenedzserét azzal bízza meg a főnöke, hogy látogasson el egy coloradói kisvárosba, Codyba, ahol a velük szerződött húsfeldolgozó üzem fagyasztott hambitallérjaiba túl sok coli-bacilus keveredett.
A tanulmányutat nem a vezetők lelkiismerete hívja életre, hanem egy független teszt eredménye, amely keresztbe tehet a Mickey’s óriásburger-fogásának, ehhez pedig a cody-i húsfeldolgozó gyártja rendkívül olcsón az alapanyagot. A történet másik szála a húsfeldolgozó munkásaihoz, illegális mexikói bevándorlókhoz kapcsolódik, akik életüket kockáztatva szöktek át a határon a jobb megélhetésért. Az üzemben a fokozottan veszélyes munkakörülmények sorozatos emberi megaláztatással társulnak: egy nő például csak úgy jut munkához miután férje egy üzemi balesetben elveszti a lábát, ha lefekszik a műszakvezetővel. A harmadik szál egy Mickey’s-ban dolgozó lány történetét követi: Amber egy bulin környezetvédő fiatalok közé kerülve ébred rá arra, hogy valami nem stimmel a rendszerben, és kilép a munkahelyéről. Ám a társaival megszervezett akció – egy közeli farm marháinak kiszabadításával felhívni a figyelmet a kíméletlen állattartásra – nem jár sikerrel: a rémült állatok sehogy sem akarnak kimenekülni a kerítésen vágott résen.
Evidencia, hogy a környezetvédelem nem hobbi kérdése. Ami azonban újszerű a film megközelítésében, azt jól összefoglalja egy jelenet, amelyben Bruce Willis röpke pár perc alatt felvázolja a szitut a szörnyülködő reklámmenedzsernek: ez nem egy bad guy–good guy történet, hanem olyasmi, amiből nincs kilépés, mert gazdasági és társadalmi körülményekből következik. Azért van szar a húsban, mert gyors a futószalag, ám ha lassú volna, nem lehetne ilyen olcsó. Emellett: jobb, ha ügyesen moderálja az undort az arcán, mert elvesztheti a munkáját, és akkor újból költözhet, a hiteltörlesztésekről nem is beszélve. Végül: a mexikóiak jól járnak, mert tizenötször jobban keresnek, mint otthon…
Linklater filmje Amberék ökoperformanszával kapcsolatban is tényszerű: az ipari állattenyésztés körülményeit nem lehet egy lépéssel visszafordítani az állatok egykori természetes körülményeire. Az aktivista hozzáállásnak akkor van esélye, ha szerveződve és felmérve tetteinek hatékonyságát képes cselekedni. Ezzel a film nem az egyéni felelősség ellen beszél – és bárcsak jobban beszélne. Mert híres színészei, többé-kevésbé jól megformáltsága ellenére Linklater filmje nem sikerült a legjobban, amint a nézettségi szám mutatja. A propagandisztikus alkotás esetében az esztétikai kérdés pedig nagyrészt stratégiai: azé, hogy hány embert vonz be a moziba, hogy milyen hatása van.
