Ha létezik dolog, aminek a hollywoodi rajzfilmesek híján vannak – miközben dúskálnak a pénzben, a busásan alulfizetett kelet-európai munkaerőben, a gigabájtokban és a tradícióban –, bizonyosan az ízlés az.

Végigtekintve az idei nyár virtuóz animációs filmjein, hogyan is magyarázhatnánk másként a napkitörés színeiben tobzódó Fantázia 2000-t, vagy a teremtésmítoszt a próféciával kíméletlenül összekutyuló Titán – időszámításunk utánt? Az ízlés hiánya – ez az, ami az előbbit teletömi rózsaszín felhők között röpködő bálnacsordákkal, az Ötödik szimfónia lehasznált vonósfutamaira összecsapó szoft-nonfiguratív denevérháromszögekkel, az utóbbit pedig gombnyomásra beinduló genezissel. Már-már kezdtem hálát adni az égnek, hogy nincs kisiskolás korú gyermekem, akit légkondicionált mozitermekbe kell menekíteni a szünidei kánikula elől, amikor váratlan fordulatként feltűnt a Csibe futam.

Helyesbítenem kell, a Csibe futam igazából nem érkezett váratlanul. Lehetett már hallani róla ezt-azt, például hogy Amerikában borzasztó siker volt, a Spielberg-Katzenberg-Geffen-trió cégének, a DreamWorksnek legnagyobb animációs sikere, százmillió fölötti bevétellel, pedig a DreamWorks (főleg a Disneytől annak idején a Z, a hangya forgatókönyvével elegánsan lelépett Jeffrey Katzenberg jóvoltából) nem kevés rajzfilmet készített. Ami a Csibe futamot ezektől megkülönbözteti, az az, hogy nem rajzolt, hanem sajátos fordulatként, gyurmából animált munka. A másik fontos dolog egyetlen különös hangzású szó: Aardman. Ez a név az animáció világában úgy cseng, mint az európai művészfilmben Fellinié, vagy a síkfutásban Michael Johnsoné, és egy apró angliai stúdiót fed. Azok a szerencsések, akik ha jól emlékszem, 1996-ban megfordultak a Titanic Fesztiválon, már megtapasztalhattak valamit az Aardman zsenialitásából. Olyan alapművek voltak láthatók akkor, mint a Wallace és Gromit-sorozat két darabja, no meg a végzetesen szellemes Állatállapot. Ezeket a Csibe futam társrendezője, Nick Park készítette, aki tíz év alatt három animációs Oscart és legalább ennyi Oscar-jelölést zsebelt be. Ezek mind gyurmaanimációk, így ez a ritkán látható műfaj (?), technika (?) valóságos védjegyévé vált Aardmannak, hogy olyan videoklip-mérföldkövet ne is említsek, mint Peter Gabriel Sledgehammere (ebben Park nem vett részt cserébe ott voltak a Quay-fivérek). A Csibe futam Aardman első egészestés animációja, de sejthetően nem sokáig lesz ez így – a DreamWorks ugyanis öt filmre szóló szerződést kötött velük, és valószínűtlen az, hogy az első atomsikere után könnyelműen felmondanák azt.

És hogy mi a siker titka? A recept aránylag egyszerű: végy egy első látásra mindenfajta animációs célra teljesen alkalmatlan állatfajtát. Legyen ez az állatfajta a tyúk: formátlan, ellenszenves és kellemetlen baromfi, mely kizárólag leves formájában élvezhető. Fantáziád és kézügyességed segítségével ruházd fel olyan jegyekkel, melyek minden természeti törvény dacára szeretetreméltóvá teszik, és helyezz ezekből egy szekérderéknyit a leglidércesebb munkatábor-díszletek közé. Kanyaríts az egész köré egy nem túl bonyolult menekülés-dramaturgiát, aztán embertelen munka árán, három év alatt, vedd fel az egészet kockáról kockára. A végeredmény túlzás nélkül lenyűgöző.

A Csibe futam az az animációnak, ami Korda Sándor Rembrandtja volt a harmincas évek filmgyártásának: az aprólékos, már-már manufakturális kézimunka dicsérete, a mesterség tekintélyének visszaállítása. Nem utolérhetetlen csúcs, nem kimagasló orom, de... a Rembrandtot sem emlegetjük mindennap, ám jóleső elégedettséggel nézhetjük végig. A Csibe futamon is látszik a munka, a szakma, az anyag imádata. Olyan film, amitől gyermektelen fiatalemberek sajnálni kezdik, hogy nem vihetik el rá kisiskolás csemetéjüket.