A pénzeszsákok hollywoodi pápája, Jerry Bruckheimer alighanem megirigyelte a Manolo Blahnikban tipegő önérzetes szingli (Szex és New York), vagy a talpig rózsaszínben okoskodó szőke (Doktor Szöszi) sikereit, és úgy döntött, ő is megalkotja a maga „ördögi” Prada-reklámját.
Csetlő-botló divatikonja a nagy elődök ruháiból ügyesen fércelte ugyan össze a magáét, de az első osztályú ruhaköltemények világában azért mégiscsak illene valami egyedivel előállnia. Bruckheimernek persze ezután sem kell majd hitelre vennie a kenyeret, de A boltkóros naplója a producer kevésbé sikerült projektjeinek sorát „gazdagítja”. Pedig látszólag minden adva volt az újabb nagy dobásra: a női mozi virágkorát éli, a film alapjául szolgáló Sophie Kinsella-regények világszerte bestsellerek, a rendező P. J. Hogan a műfaj olyan remekeit hozta már tető alá, mint a Muriel esküvője, vagy az Álljon meg a nászmenet! A kedvező előjelek fényében A boltkóros naplójának középszerűsége még nagyobb csalódás lehet a műfaj kedvelői számára.
Becky Bloomwood (Isla Fisher) gyerekként arról álmodozott, hogy ha felnő, szép ruhákban fog járni, pont, mint azok a nénik, akiknek ezért még fizetni sem kell, hiszen van egy ezüstösen csillogó varázskártyájuk. Becky felcseperedve meg is valósítja az álmát, ám 20 év után, talpig Gucciban még mintha még mindig hinne a varázskártya erejében, egészen addig, amíg fel nem bukkan a gonosz behajtó. Az AmEx, MasterCard és társainak Óperenciáson túli meséje egy csapásra elillan, marad helyette limittúllépés, számlahegyek, még annál is nagyobb hiteltartozás, és a cseppet sem idilli hangú fizetési felszólítás. Válság van, és ilyenkor persze csőstül jön a baj: nem sikerül elhelyezkedni a divatbolond újságírók Mekkájának számító magazinnál, a végén pedig saját – igaz, kevésbé menő – újságírói állását is elveszíti. Ám ahogy az a romantikus vígjátékokban lenni szokott, felbukkan a jóképű megmentő (Hugh Dancy), aki – ki tudja miért – állást ajánl az egyelőre csak a szerencsétlenkedésben brillírozó főhősnőnknek.
A filmet nézve néha nehéz eldönteni, hogy vajon egy agyonkarikírozott szereplőgárda burleszkbe hajló komédiázását, vagy egy csilli-villi, jókedvű tanmesét látunk a fogyasztói társadalom visszásságairól. Az előbbi akár még működőképes is lehetett volna, hiszen a film legszórakoztatóbb percei azok, amikor önfeledt bohóckodás folyik a színen, és Isla Fisher megmutathatja, mire lenne képes, ha a forgatókönyv hagyná neki. Ezeket a pillanatokat azonban minduntalan megszakítják a tanulságokat és nagy igazságokat szájba rágó jelenetsorok, amik néhol kicsit bárgyúra, de legtöbbször egyszerűen csak unalmasra sikeredtek. Ez persze néhányunk számára akár még hasznos is lehet, hiszen így legalább semmi sem akadályoz abban, hogy megállapítsuk az éppen látott ruha/cipő/táska tetszési indexét. Ne becsüljük le ezt a tényezőt: sokan egy ötórás Oscar-gálát is képesek végignézni hasonló célból!
A film persze nagyon igyekszik némi tartalommal is megtölteni a trendi külcsínt, ezért a lehető legaktuálisabb problémát veti fel: a válságot. A vásárlásfüggésben szenvedő, megszállott hitelkártyagyűjtő Becky a maga kicsit szőke stílusában arról értekezik új munkahelyén, hogy hogyan takarékoskodjon okosan a nép egyszerű gyermeke. Főhősnőnk sokat sikítozó barátnője némi gondolkodás után így összegzi a helyzetet: ironikus. Már csak az a kérdés, hogy nevezzük azt, amikor egy hollywoodi kasszasikergyáros a fogyasztói társadalom hátulütőiről mesél legújabb produkciójában… A filmkészítők persze gondosan ügyelnek arra, hogy a térítés ne legyen maradéktalanul sikeres, és a kóla-popcorn társaságában eltöltött két óra után még legyen kedvünk egy kis vásárláshoz. Még jó, hogy épp egy plázában vagyunk.
Aki tehát válságkezelői útmutatást vár a filmtől, olvassa inkább egy közgazdász naplóját, de aki Elle Woods és Carrie Bradshaw posztereivel tapétázta ki a szobáját, annak bátran ajánljuk a boltkóroséit is. A többiek pedig egy felejthető limonádét kapnak a pénzükért, sok szép szereplővel, és elég kevés humorral. De hitelt azért ne vegyenek fel miatta.
