A Sötét folyosók sokkal inkább őrzi a tinédzser olvasóközönséget tíz-húsz évvel ezelőtt rejtélyes történetekkel riogató Libabőr-sorozat örökségét, mint a 2015-ben készült, Libabőr (Goosebumps) című filmverzió.
Mielőtt bárki negatív előfeltevésekkel ülne be a Sötét folyosókra, érdemes leszögezni, hogy a Ryan Reynolds eltemetésével (Élve eltemetve / Buried) befutott Rodrigo Cortés legújabb filmjének azon kívül semmi köze nincs az Alkonyat-szériához, hogy a forgalmazók már az előzetesben is az azt elkövető Stephenie Meyer produceri kreditjével próbálják a filmet becsempészni a tinilányok szívébe, egyúttal pedig kicsempészni a pénzt a tárcájukból a mozijegyre. A Sötét folyósok ugyanis annak a Lois Duncannek az ifjúsági regényéből készült, akinek a Tudom, mit tettél tavaly nyáron című örökbecsű slasher-mozi alapsztoriját is köszönhetjük. Ennél fogva pedig a film inkább tartalmaz változatos halálnemekben elhulló, problémás tinédzsereket, mint szerelmi háromszögben való vergődést, házasságig aszkézist fogadó vámpírfiút és állandóan félmeztelenkedő farkasfiút − jóllehet egy kissé savanyú ábrázatú főszereplőlányt azért ezúttal is kapunk.
Őt az az AnnaSophia Robb alakítja, akit eddig inkább csak gyerekszínészként, valamint a Csupó Gábor-féle Híd Terabithia földjére című tinifantasy-ből ismerhettünk, és aki − bár szegényes filmográfiája kétségkívül korlátozott színészi kvalitásairól árulkodik − a mérsékelten helyes, de a családi háttere miatt a suliban kellőképpen lázadó Kit szerepével abszolút elbír. Kit tehát a főszereplőnk, de kap még maga mellé négy, ugyancsak kevésbé ismert fiatal színésznők által megformált és szintén viselkedési zavarokkal küzdő partnert is, akikkel együtt kerül a film elején egy mindentől elzárt lány-internátusba, ahol Vándorsólyom kisasszony gonosz ikertestvére, a botrányosan idegesítő francia akcentussal beszélő Uma Thurman tartja az órákat.
A Blackwood Hall nevelőintézetben szigorú szabályok uralkodnak. Nincs se telefon, se internet, és a társadalomba való visszaszoktatásra váró lányok a szüleikkel is csak ritkán tarthatják a kapcsolatot. Kénytelenek tehát irodalommal, zenével, matematikával és festészettel foglalkozni, szabadidejükben pedig jobb híján bebarangolhatják az ódon épület kacskaringós folyosóit, amelyek közül egyről már szokás szerint, a történet legelején kiderül, hogy tiltott terület. Ez a tény és az éjszakánként tapasztalt fura lázálmok és kísértetjárás-szerű víziók felélesztik Kitben a nyomozót, így a lány elhatározza, hogy kideríti, miféle sötét titkot rejtenek az ijesztő ház folyosói, és hogy vajon miért válik belőle és másik négy társából egyik napról a másikra egy mesterműveket író, festő, komponáló művész vagy éppen bonyolult matematikai egyenleteket megoldó számember, és miért jelentkeznek öngyilkos hajlamaik az ihletet elveszítve.
Ezen a ponton pedig előkerülnek a tucathorrorokból és thrillerekből már unásig ismert toposzok, kezdve a könyvtárban való kutakodással, ahol hősünknek szerencsére ezúttal is sikerül egy-két óra alatt átfutni az irgalmatlanul vastag, régi lexikonokat, folytatva a tiltott folyosón talált iratszekrénnyel, amely természetesen pont tartalmazza azokat az aktákat, amelyekből fény derül a lányok elől gondosan elhallgatott titkokra. De ámulhatunk még egy elég hamar kitalálható csavaron, döbbenten hallgathatunk záró nagymonológot az antagonistától, aki megpróbálja megértetni velünk, hogy valójában nemes cél vezérelte, amikor rosszat cselekedett és egy lángoló épülettel, szirénákkal és mentőautóban való családi ölelkezéssel megpakolt finálénak is örvendhetünk, ha most látnánk ilyet mozivásznon először.
Meg egyébként valamennyire akkor is, ha nem, mert a Sötét folyosók annak ellenére is egy nagyjából élvezhető és a másfél órás játékideje alatt kábé átizgulható tinihorror lett, hogy az eredeti fordulatokat vagy a néhány szavas jellemzésekkel felskiccelt karaktereknél kicsit komplexebb figurákat a lehető legmesszebbről elkerüli. Amint Kit beteszi a lábát Blackwood Hall falai közé, a remek atmoszféra miatt mi is megyünk vele, és próbáljuk belelátni a folyosókon huhogó kísértetekbe a saját kamaszkori félelmeinket, valamint így-úgy túllendülünk a tényen, hogy az ijesztgetés azért jórészt ezúttal is pár fantáziátlan jump scare eregetésében merül ki. És ha másért nem is, azért biztosan megéri megnézni a Sötét folyosókat, mert kicsit visszaidézi a tíz-húsz évvel ezelőtt nagy sikernek örvendő Libabőr-könyvsorozat világát, amelyben a szerző, R. L. Stine sosem átallt klasszikus toposzokból építkezni, ahogy azt se igen tudta titkolni, hogy jól ismert horrorműveket igazít a tinédzser olvasóbázisa igényeihez. Bár ezek a sztorik nem voltak felejthetetlenek, legalább lekötötték a kellemes borzongást kereső fiatalokat egy pár óra erejéig – ezt a feladatot pedig a Sötét folyosók is garantáltan teljesíti.
