Ha valaki a jövőben olyan komplexumok építését tervezi, ahol a vendégek gyönyörű környezetben játszódó, lassú filmek segítségével relaxálhatnak és merenghetnek el az életükön, akkor feltétlenül vegye fel a listájára a Rövidlátók vetítését is. Ennek megvalósulásáig azonban marad a nyitott kérdés: vajon megelégedhetünk-e azzal, ha egy film csak az imént felsoroltakat teljesíti?

Naoko Ogigami legújabb filmje leginkább egy olyan utazáshoz hasonlít, ahol a kikapcsolódáson van a hangsúly: nem a cselekmény fejlődése vagy a karakterek viszonya a fontos, hanem a hatás, amit bennünk kivált. Az igazi főszereplők mi magunk leszünk, miközben a vásznon mozgó alakok csak távoli ismerősök maradnak, akár egy buszos kirándulás többi résztvevője. Mindegyikükről minimális információ áll rendelkezésünkre, és ez azzal jár, hogy szépen lassan csökken az érdeklődésünk irántuk.

Az egyszerű, lassan hömpölygő történet középpontjában Taeko, a városi tanárnő áll, aki bizonytalan időre szeretne elmenekülni addigi életéből, olyan helyre vonulva, ahol már nem működik a mobiltelefonja. Így köt ki a világtól elzárt, idilli környezetben fekvő Haruna üdülőben, melynek ő lesz az egyetlen vendége. A pihenést azonban megnehezítik furcsa vendéglátói, akik mindenáron megpróbálják bevonni közös tevékenységeikbe, megzavarva a befelé fordulásban. Eddig a pontig könnyen tudunk azonosulni a főszereplővel, ugyanis mindannyiunk nyugalmát tönkretenné, ha nem hagynának egyedül enni, addig aludni, amíg szeretnénk, vagy rá akarnának venni, hogy részt vegyünk a látszólag gyerekeknek kitalált reggeli tornában. Taeko úgy is cselekszik, mint az ilyenkor elvárható: megpróbál másik szállást találni. Azonban nem jár sikerrel, így kénytelen visszatérni, megszokni a különös triót, és lassan átvenni a szokásaikat. A film ettől kezdve a mindennapi szertartások (reggeli torna, étkezések, csendes elmélkedés) körül forog. A lassan bekövetkező apró változásoknak kellene előrevinnie a cselekményt és egyben követni a tanárnő személyiségfejlődését, de ez csak részben valósulhat meg. A statikus beállítások, hasonló képek és hosszú beállítások még jobban fokozzák az ismétlődés érzését, néha szinte monotonná téve a Rövidlátókat.

A szereplőkről nagyon keveset tudunk meg, azt is homályos utalásokból és félmondatokból – nagy részük ahhoz sem elegendő, hogy továbbgondoljuk őket. Egyes motívumokról érezhető, hogy fontosak lennének (ilyenek a térképek, a kutya, a bicikli vagy akár a címben is kiemelt szemüveg), mégis csak jelzésértékűek, mert nincs olyan pont, ahonnan kiindulva felfejthetnénk őket. Így aztán idővel lankad a figyelmünk; a távolságtartás sajnos nem csak a figurák, hanem a rendező és a nézők részéről is megmarad.

Nem tudunk hát mást tenni, mint Taeko, aki megpróbálja az egyetlen dologgal elfoglalni magát, amivel a szigeten lehetséges: „twilightingol”. Hogy ez pontosan mit is takar, azt igen nehéz megfogalmazni – Haruna szerint ilyenkor elég egy távoli személyre gondolni, vagy csak a múltba nézni – de a film vége felé már mi is kezdünk belejönni. Ahogy a szereplőktől lassan elfordulunk, úgy válik egyre hangsúlyosabbá a gyönyörűen fényképezett tengerparti táj és a visszafogott klasszikus zene.

Ha sikerül elvonatkoztatni attól a bosszúságtól, hogy mások élete helyett legfeljebb a sajátunkban mélyedhetünk el igazán, akkor másfél óra pihenésben lehet részünk, enélkül viszont nehéz élvezni a filmet. Nemhiába, a twilightinghoz tehetség kell. Olyan ez, mintha a társas utazásról készült fotóalbumot lapozgatnánk: szépek a képek, kellemes érzéseket, emlékeket idéznek fel, csak éppen a többi szereplőről nem maradt meg semmi.