Egy vonat, bank, kincstár, múzeum vagy gigantikus páncélszekrény kirablásának filmes végigkövetése különösen gazdag és sok lehetőségre alkalmat adó tematikai alapanyag a bűnügyi nagyműfaj világában. Nem véletlen, hogy a műfaji filmesek a némafilmkorszaktól napjainkig előszeretettel alkalmazzák a csoportos rablás bemutatásának narratív sémáit.
A zsáner A nagy vonatrablás (1903) által meghatározott motívumkészletét olyan, a filmes modernizmust több szempontból megelőlegező bűnfilmek gazdagították egzisztencialista és tragikus tónusokkal, mint John Houston Aszfaltdzsungel (1950), vagy Stanley Kubrick Gyilkosság (1956) című alkotása. A posztmodern fordulatot az alműfaj történetében a Kutyaszorítóban (1992), és a Soderbergh által rendezett Ocean's-filmek hozzák el. A változás érzékeléséhez elég egymás után megnéznünk az Ocean's Eleven 1960-as és 2001-es változatát. A posztmodern heist-filmben eluralkodik a könnyed, játékos hangulat: a szereplők szempontjából a „kiszállás előtti végső nagy meló” már nem jár igazi, személyes jellegű következményekkel, a rablás aprólékos és feszültséggel teli bemutatását a gyors montázsokban elbeszélt akció, és a szereplők már-már képregényes elrajzoltságú stilizálása váltja fel.
A változások hátterében a heist-filmek önreflexív mivoltának posztmodern kiaknázása áll: a szubzsánert immár nem a rablás kimenetelének és mikéntjének bemutatása által keltett izgalom működteti, hanem sokkal inkább az a sajátos feszültség, ami a rablás és a film működésmódjának párhuzamba állításából fakad. A posztmodern heist-filmben a nagy rablás nagy átverésként értelmeződik, éppen úgy, ahogy a filmben a sztárgárda a csavarokban bővelkedő forgatókönyvvel karöltve az orránál fogva vezeti a nézőt, aki akárhogy számít a lehetetlennek tűnő átverésre, bizton besétál a csapdába.
A Thick as Thieves esetében ebből a sokszínű műfaji szövetből a – mellesleg kifejezetten meglepetésmentesen alakító – sztárszínészeken (Antonio Banderas és Morgan Freman) és a patikamérlegen kimért forgatókönyvön kívül semmi sem maradt. Az alkotógárdának és a tisztességes álom-iparos rendezőnőnek, Mimi Ledernek, aki nem kevés sorozat-epizód és tévéfilm mellett a Peacemakert, a Deep Impactet és A jövő kezdetét jegyzi, nincs semmilyen elképzelése és ötlete a műfajjal kapcsolatban, sőt, úgy tűnik, hogy a fentebb vázlatosan leírt műfajtörténeti folyamat konzekvenciáival sincs tisztában.
Ez abból is kitűnik, hogy a heist-film sablonjainak üres és cél nélküli sorjázásán túl az alműfajtól idegen, más műfajoktól vett klisékkel szeretné növelni a nullához közelítő feszültségszintet. A nyitójelenetet követő metrórablás hatásvadász akciószekvenciája, vagy a melodramatikus zárójelenet minden szempontból kilóg a filmből. De a forgatókönyvnek nem a totális kiszámíthatóság és az üres kliséhalmazok ide-odatologatása a legnagyobb hibája. Sokkal kínosabb probléma, hogy az egész szerelmi szál alig kapcsolódik a cselekményhez, amitől az az érzésünk támad, hogy csak az Antonio Banderas ellenfényben fürdő hátsóját felvonultató, klasszikus gitárfutamokkal aláfestett szexjelenet nézőszámnövelő mellékhatása miatt került a filmbe. Hiába a néhol stílusos képi világ, a gyakorta stílustalan soundtrack, és a sztárszínészek szerepeltetése: ha egy tömegfilm forgatókönyve ilyen műfajidegen kanyarokat enged meg magának, elkerülhetetlen a rossz értelemben vett B-filmes hangulat.
A Thick as Thievesszel az alkotók leginkább saját magukat vezették meg, hiszen a heist-film alapzatára szerették volna felhúzni a minél szélesebb nézői elváráshorizont kielégítésére törekvő totális film építményét. Egy katasztrófafilmben, például a Deep Impactben, könnyedén lehet egy mindent elsöprő, minél több érzékre ható filmélmény érdekében keverni a műfaji kódokat, hiszen az alapszituáció szélsőségessége már önmagában indokolja a melodráma műfajától kölcsönzött mellékszálakat. A heist-film intellektuálisabb, árnyaltabb alapszövete erre egyszerűen nem nyújt lehetőséget.
A Thick as Thievest a jobban kidolgozott karakterek és dialógusok, a humor, az irónia menthette volna meg a kudarctól, hiszen a mindent behálózó orosz maffia, a rejtélyes gyémántékszerek, vagy Antonio Banderas duplafenekű figurája a heist-film keretei között nem igazán vehető komolyan. A nagy rablás témája Mimi Leder tálalásában se nem drámai, se nem humoros. Olyan, amilyen egy rablás sohasem lehet: minden szempontból tét nélküli.
