Újabb Conan-film annyira kellett ennek a világnak, mint például a madárinfluenza. Ettől függetlenül a madárinfluenza is létezik, így aztán az új Conan is berobbant a mozikba – egy nagyon halk pukkanással.

Az effajta hollywoodi megagiccseknek eddig ha egyebe nem is, de legalább a PR-ja és a pozicionálása tökéletes volt, most ezt is elszúrták: a kifröccsenő koponyáknak hála az új Conan 15-ös besorolást kapott, holott már a 11–12 évesnél idősebbekről is nehezen hiszem el, hogy élvezni, urambocsá komolyan tudnák venni ezt a filmet. Pedig értelmi szintjét tekintve pont annak a szűk piaci résnek szól, akiket a műanyag játékautók már nem, a lányok még nem érdekelnek és kedvenc képzőművészük Boris Vallejo.

Az új Conan-film a kortárs Hollywood egyik legmostohább sorsú zabigyereke. Miután a Warner hosszú éveken keresztül sikertelenül próbált kihozni valamit belőle, számos forgatókönyvírót és rendezőt felsorolva, a jogok össze-vissza szálltak, s végül csak idénre lett meg a négy éve halogatott premier – de talán nem túlzás azt állítani, hogy ha nem tombolna már egy ideje a 3D-láz, a film továbbra is a fiókban lapulna. Így viszont egy olyan projektnek tűnt, ami talán jól mutat három dimenzióban. Nos, nem: jelen sorok szerzője a film 90%-át a 3D-szemüveg nélkül nézte végig, és nem maradt le semmiről, a film tökéletesen élvezhető maradt – és itt a hangsúly az „élvezhető” szón van, aminél nagyobb eufemizmust talán nem írtam még le.

Mert nem, a film nem élvezhető: egyetlen olyan aspektust sem tudok kiemelni, ami jó lenne benne. Az eredeti, 1982-es, schwarzeneggeres verzió sem egy tökéletes alkotás, sőt, helyenként már akkor is bénának tűnhetett – viszont Basil Poleudoris zenéjétől annyira erőre kap, hogy a filmtörténetbe kívánkozik, még akkor is, ha igazából az egész alkotás csak az aláfestő zene aláfestése. Ebben az új háromdimenziós filmben viszont még a hangkeverés is értékelhetetlen, nemhogy a forgatókönyv, rendezés, vágás, vagy bármi más. Sőt, lassan úgy tűnik, hogy nyugodtan felállíthatjuk a 3D jobbkézszabályát: minél több dimenzió szerepel egy film címében, annyival kevesebbet találunk meg a szereplőkben. Bocsánat, kihagytam a díszletet, ami helyenként (amikor éppen analóg) nem rossz, csak sajnos alig látunk belőle valamit a kapkodás miatt.

A film legjobb jelenete le is fut a legeslegelején: Conan anyukája terhes, gonosz emberek megtámadják a falut és lemészárolják a nőt. Utolsó leheletével azt kéri az apától, hogy láthassa születendő fiát. Apu (Ron Perlman) a világ legtermészetesebb mozdulatával kivágja a méhet, kitépi belőle a gyereket, megmutatja az anyának (aki hálás pillantásokkal elrebegi, hogy „tudom már, mi legyen a neve...”), aztán feje fölé emeli, pont egy kétezer wattos lámpa ellenfényébe és belekiáltja az újszülött nevét a multiplex sötétjébe. Pár gyerekkori jelenet (itt még a gyerekszereplők sem jók!), aztán vágás, narráció, stb és megjelenik a Tökéletes Heavy Metal Albumborító, akit most éppen nem Arnoldnak hívnak, hanem Jason Momoának és annyira muszáj volt lefényképezzék a fenekét, hogy direkt ezért szexjelenetet is írtak a filmbe. És elindul a tökéletes hack’n’slash videójáték, semmi fokozással, semmi feszültséggel, csak porlik az ellenség feje, s mégcsak egy nintendós vezérlő sincs a kedves néző kezében. Megszületett a tökéletes videójáték-vágókép-film. Vágófilm...