Al Pacino (Született gengszterek) után a nagy pályatárs, Robert De Niro is elkészítette a maga nosztalgikus maffiózó-komédiáját. Luc Besson új filmje olyan, akár egy gyorsfagyasztott pizza: nem csúcsminőség, de ha éppen nincs más, megteszi.
Fogjon bármibe is, Besson neve mostanság szinte garancia a balsikerre. A rendezői székbe szinte már csak szökőévenként ül bele, de ha producerként vagy íróként gondoz egy filmet, rendre akkor is kínos a végeredmény (Colombiana, Elrabolva 2). Ezúttal viszont direktorként tért vissza, és hogy friss munkája ne legyen annyira kiábrándító, óvatos biztonsági játékba kezdett. Egy „családi maffiózó-regényt” adaptált vászonra, amiben látszólag minden nézőréteg meglelheti a maga örömét, hiszen az alapanyag egyszerre mulatságos és erőszakos, családbarát módon kedveskedő és szertelenül nyers. Arról nem is szólva, hogy a kiöregedett gengszter toposza manapság – amikor a retró jegyében mindent újra fel lehet fedezni – mennyire kelendő, és az is természetes, hogy a főszerepet a hajdani gengszterfilm-reneszánsz egyik ikonikus alakja játssza. Ezúttal Robert De Niro.
A maga esetlenül bájos módján tulajdonképpen működik is a végtelenül egyszerű alapszituáció, miszerint az antiszociális gengsztercsaládot a tanúvédelmi program keretében Franciaországba költözteti egy szófukar, öltönyös amerikai titkos ügynök. Csakhogy az agresszív szülők és a még agresszívabb csemeték képtelenek kibújni a bőrükből, új környezetüket is hamar terrorizálni kezdik, ahelyett, hogy elvegyülnének benne. Mindeközben az apát, aki egykor a New York-i alvilág egyik doyenjeként élet és halál ura volt, nagy erőkkel keresik egykori szövetségesei. Természetesen végül rá is akadnak a mit sem sejtő famíliára, akik addig is különböző hajmeresztő kalandokba csöppennek. Nem érdemes hosszan részletezni a cselekményt, ugyanis az események nem egy irányba tartanak. A történetszervezés egészen az utolsó negyedóráig szigorúan epizodikus: humoros és morbid szituációk váltják egymást, melyeknek lényege, hogy a négy családtag változatos és szellemes módon vezeti le elfojtott agresszióit, és ad hangot az olasz-amerikai temperamentumnak a fásultan sznob normandiai kisvárosban.
Ez az anekdotikus szerkesztésmód felszabdalja és hullámzó színvonalra kárhoztatja a produkciót, s habár a négyesfogat rajzfilmszerűen eltúlzott erőszakkitörései szórakoztató és gondos előkészítés nélkül is hatásos mechanizmusok, a nézőnek végig az az érzése, hogy ebből a történetből egy sokkal egységesebb és tisztább vonalvezetésű film is készülhetett volna. Ráadásul egyes cselekményszálakat az írók hanyag módon elvarratlanul hagynak. Különösen szembeötlő ez a gimnazista lány és a karótnyelt matekzseni valószínűtlen románcánál, mely a bonyodalmak kellős közepén nemes egyszerűséggel, mindenféle folytatás nélkül megszakad. (Ami különösebben nem is probléma, hiszen mind a hitelesség, mind a dialógusok frontján éppen ez a szál a Vérmesék leggyengébb láncszeme.) És míg a helyzetkomikum, a vizuális poénok többé-kevésbé megállják a helyüket, addig a párbeszédekkel már más a helyzet. Szerény kreativitásról árulkodnak, többnyire túlzottan (öncélúan) trágárak vagy önismétlők. Persze a nyomdafestéket nem tűrő tőmondatoknak bérelt helyük van egy effajta szövegkönyvben, hiszen elvileg mégis gengszterkomédiáról volna szó.
Ezt azonban valójában csak ritkán érezzük a Vérmesék megtekintése közben. De Niro mint kiöregedett, a civil életben helyét nem lelő, bozontos szakállú maffiózó ugyan ismét hitelesen és alázatosan alakítja egykori önmaga paródiáját, ám valamiként élesen elütnek a film tónusától azok a jelenetek, melyekben egy rozsdás írógép segítségével papírra veti és fátyolos hangon narrálja visszaemlékezéseit. Szívmelengető viszont az a szcéna, melynek során a helyi kultúrlovagok által szervezett filmművészeti vitaesten – amin, írói inkognitója végett, De Niro is részt vesz – egy malőr miatt Scorsese Nagymenők című klasszikusát vetítik le. (Természetesen ez sem véletlen: a Vérmesék stáblistáján executive producerként feltűnik maga a legendás rendező is.) Az ilyen és ehhez hasonló nüánszok – és persze De Niro, Michelle Pfeiffer és Tommy Lee Jones karakteres alakítása – miatt érdemes rászánni az időt a Vérmesékre, ami Besson közelmúltbeli teljesítményéhez képest kimagasló munka, egyébként pedig figyelemre alig méltó középszer.
