Tizennégy évvel legutóbbi rendezése után, és hét évvel imádott mestere halála után, Ingmar Bergman múzsája és kedvenc színésznője újra a rendezői székbe ül. Ezúttal egy színházi klasszikust adaptál, mely végső soron mégis színdarab marad, kosztümös dráma minimális kosztümökkel – annál több drámával. Nemi konfliktus, osztályharc, érzelmi zsarolás a konyhában. Amit viszont nem lehet elvitatni tőle, Liv Ullmann remekel a színészvezetésben: keze alatt Jessica Chastain és Colin Farrell életük alakítását hozzák.
Ingmar Bergman és Liv Ullmann kapcsolatáról eleget beszéltek már. Könyveket írtak róla, filmeket alkottak belőle. A Julie kisasszony nem egy Bergman-film, még annyiban sem, mint a Faithless (Hűtlenek), Ullmann előző, sorban ötödik nagyjátékfilmje, melynek forgatókönyvét a rendező írta. Strindberg világhírű (még nálunk is játszott) darabját már saját maga adaptálta, történet szempontjából pontosan, ha kissé szenvelgően és bő lére eresztve is. Ennek ellenére a konfliktus átjön, az emberi drámát, ha nem is mindig értjük, de átérezzük, a színészek tökéletesen „konvertálják” azt.
A Szent Iván éjszakáján otthon maradt bárókisasszony (Jessica Chastain) el akarja csábíttatni magát a progresszív nézeteket valló inassal (Colin Farrell), míg a konzervatív szakácsnő (Samantha Morton), a férfi jegyese, nem csupán vőlegényének, de a háznak a jóhírét is meg akarja védni. A kezdeti, hatalmi pozícióból történő incselkedést könnyű megérteni bármely mostani nézőnek (hiszen ezen alapszik a filmekben oly gyakran ábrázolt szexuális zaklatás is), de ahogy az idő telik, egyre inkább összekeverednek a motivációk és vágyak, már egyáltalán nem tiszta, ki csábított el kit, és miért oly nagy tragédia, hogy megtörtént. Egyik lényegi problémája a filmnek, hogy nem sikerült átfordítani a modern értékrendszerre a közösülés életet és státust megbontó tényét, felvezetni az ártatlanságát elvesztő kisasszony logikátlan, néhol hisztérikus viselkedésének okát.
A közösülés utáni rész viszont ennek ellenére nagyszerű. A konvenció horgonyát elvesztő szereplők őrült örvénybe kerülnek, s az érzelmi manipuláció iskolapéldáját mutatják: az érzéketlenség, érdektelenség fegyver, mert ha minket nem érdekel valami, fájdalmat okozhatunk vele azoknak, akiket még igen. Az önmegvetés szintén kardcsapás: ha semmibe veszem magam, azokat nézem le, akiknek én jelentek valamit. És legutolsó módszerként, lényegtelen, mit mondasz, ha elég lenézően és gyűlölködve mondod – vág, mint a borotva. De persze mindez csak álarc. Akinek jobb a pókerarca, azé a pillanatnyi hatalom. Az emberek, akik a társadalmi normák megszegésével olyan szituációt teremtettek, mely pont ez okból nem szabadna létrejöjjön, precedens híján elvesztik a talajt a lábuk alól. Mivel teljesen új helyzetbe kerültek, nem tudják, hogyan viszonyuljanak hozzá. Ha valamiben, ebben a lelki tanulmányozásban valóban bergmani a film.
Amiben nem az, az a vizuális megjelenítés. Hiányzik belőle az a kísértő látomásosság, mely szinte beleégeti magát a retinánkba, s hónapokig nem hagy nyugodni. Az operatőri munka pedig kifejezetten szép: a többször is díjazott Mikhail Krichman minden tőle telhetőt megtesz, hogy azt a kevés helyszínt gyönyörűen fényképezze, de tény, hogy már az előzetesben benne van az összes külső vagy nem konyhai belső. A kifejezetten kiemelt ír tájat, ahogy a kastély adottságait sem használja ki a film, az istállóbeli táncról is csak hallunk, az ünneplő népségnek is csupán a zaja jut el hozzánk, talán még az ophéliás erdei jelenet a legfilmszerűbb benne, még ha eredetinek nem nagyon nevezhetnénk.
A hármas egység tehát megvan, pedig a filmnek ez nem követelménye, sőt nehézkessé teszi. A több mint két órás játékidő sem épp nézőbarát, s habár idővel belemelegedik, az elején kissé félszegen induló, mesterkélt nyitójelenetek kínos benyomását nehezen felejti a nem színházi előadásra számító nagyközönség. Merthogy annak kitűnő lenne, filmnek mégis kissé kevés. A nagy tragédiákra nem fogékony néző olyasfajta lenyűgözött közönnyel figyelheti, mint háziállataink minket veszekedés közben: érezvén, hogy a benne levőknek ezt jelentőségteljes és érzelmileg telített esemény, de fel nem fogva, hogy miért a sok hűhó.
