Hogy nézett volna ki az Ideglelés – The Blair Witch Project, ha James Benning rendezi? Ez a kérdés valószínűleg még az elvetemültebb filmrajongók számára sem okozott álmatlan éjszakákat (már ha egyáltalán meg is fordult bárki fejében egy ilyen gondolat), az avantgárd rövidfilmjeiről ismert Lichter Péter első egészestés mozija azonban a tájkép-film és a horror műfaji elemeinek különös keresztezésével a maga módján mégiscsak egyfajta választ kínál rá.
„1990, a bukás után” – ez a nyitófelirat nem csupán egy konkrét évhez köti az amúgy időtől többnyire függetlennek érződő filmet, de a magyar történelem egyik bizonytalan fordulópontjára, a rendszerváltás idejére is pozicionálja a cselekményt. A határhelyzetek, valamint határátmenetek pedig nem csak történeti, de metaszinten is megjelennek a filmben. Ahogy ugyanis a kopasz fák között szinte testnélküli szellemként suhanó kamera által képviselt főhősünk is mintha élet és halál között lebegne a szűk 70 perces játékidő folyamán, úgy maga a film is valahol az avantgárd és a horror közötti műfaji purgatóriumban helyezkedik el – az előbbiben gyökerező formanyelvi kísérletekkel nem csak feszegeti utóbbi kereteit, de sokszor legalapvetőbb paneljaira is bontja azt, máskor pedig épp a zsánerre jellemző dramaturgia eszközök kiszámítható használatával okoz meglepetést. Azt pedig már a szemtelenül minimalista előzetesre adott egyes reakciók is újfent megerősítették, hogy a legtöbb néző számára az igazi horrort továbbra sem a sötét erdőben visszhangzó csecsemősírás, de még csak nem is egy véres holttest látványa, hanem a széles körben bevett műfaji konvenciók elhagyása jelenti.
A non-lineáris, kihagyásokkal tűzdelt történetet közvetlenül a főszereplő szemszögén keresztül tapasztaljuk meg, aki naphosszat bolyong sűrű, végtelennek tűnő erdőkben és elhagyatott, romosodó épületekben. Arról, hogy ki is ő, és hogy – az alapvető túlélésen kívül – mi motiválja ebben a poszt-apokaliptikus világban, nem sokat tudunk meg, habár gondolatait Anna nevű testvérének címezve néha rögzíti egy faházban talált Commodore 64-en. Egyedül ezek a vibráló képernyőn megjelenő, naplóbejegyzésszerű szövegtöredékek azok, amik segítenek valamennyire értelmezni a jelen eseményeit, valamint az alkalmanként bevágott, kettejük gyerekkorát ábrázoló videófelvételekkel együtt bepillantást engednek a múltba is.
A főhős nézőpontját közvetítő kézikamera használata szerencsére nem a modern horrorokra jellemző esztétikát követi. Tudják a készítők is, hogy a kamera eszetlen rángatása nem feszültséget és rémületet, hanem csupán fejfájást és frusztrációt okoz. A kívánt hatást inkább a hideg, szürke erdőben rejtőző, ismeretlen veszélyekre fókuszálva érik el; a szótlan főhősnél ugyanis sokkal markánsabb jelenléte van az őt körülvevő környezetnek. Gerencsér Dávid kimért kompozícióit Horváth Ádám Márton sejtelmesen búgó, elnyúló dallamainak és Lukács Péter Benjámin nyugtalanító hangeffektjeinek tökéletes szinergiája festi alá, megteremtve ezzel egy kényelmetlen, fojtogató atmoszférát, ami csak egy-egy pillanatra enged fel. A hangdizájn valóban talán a Fagyott május legerősebb eleme, amire tudatosan építenek is a készítők – a film legemlékezetesebb jelenetében a kép néhány percre teljesen elsötétül, a nézőnek (vagy ez esetben inkább hallgatónak) pedig csupán a dübögő léptek, élesen csörrenő üvegdarabok és dühösen rángatott kilincsek hangja nyújt tájékozódási pontokat, amik alapján rekonstruálhatja az eseményeket.
A minimális költségvetésből, improvizatív jelleggel forgatott Fagyott május az időbeli elhelyezésből adódó allegorikus olvasat mellett is elsősorban inkább formai játékok és kísérletek egyvelege, valamint egy „mi lenne ha?” koncepció megvalósítása. Az avantgárd és horror elemek ugyan néha egymás rovására mennek és a véget nem érőnek tűnő erdőbeli kószálások egy bizonyos idő után már nem csak feszültséget, hanem sóhajtásokat is kiváltanak a nézőből, a filmet egyedi megoldásai és hiánypótló szerepe miatt mégis érdemes látni.
