A sajátos értelmezést adó Shakespeare-adaptációk egyik legmerészebbje, legvitatottabbja, ugyanakkor egyik legérvényesebbje az 1948-as Laurence Olivier-féle változat, amely épp idén 60 éve nyerte el a 21. Oscar-gálán a legjobb filmnek járó aranyszobrocskát.
Shakespeare örök kihívást jelentő, kimeríthetetlen drámái izgalmas, de ugyanakkor súlyos feladat elé állítják a rendezőket: reneszánsz színpadi szövegeket kell érvényesen vászonra álmodniuk. A Hamletnek sokan nekifutottak, több-kevesebb sikerrel. Születtek „A” Shakespeare-drámát szentírásként kezelő adaptációk, de olyanok is, amelyek sajátos értelmezésekbe bocsátkoztak.
Olivier politikamentes, hangsúlyosan oedipális felhangú Hamletje mérföldkőnek bizonyult az Oscar-történelemben és Olivier karrierjében egyaránt. 7 Oscarra jelölték, amelyből 4-et meg is szerzett: a Legjobb film, a Legjobb férfi főszerep, a Legjobb látványtervezés / díszlet (fekete-fehér) és a Legjobb jelmeztervezés (fekete-fehér) kategóriájában is a Hamlet tarolt. Brit film létére ez volt az első nem hollywoodi produkció, amely elnyerte a gála fődíját. Ugyanakkor az is most történt meg először, hogy valaki a saját maga rendezte film saját maga játszotta főszerepében Oscar-díjat kapjon.
Nem ez az első és utolsó Olivier-féle Shakespeare-film, a felállás nagy súlyú trilógiát szült: a sorozat az 1944-es V. Henrikkel kezdődött, a lenyűgöző 1948-as Hamlettel folytatódott, és az 1955-ös III. Richárddal ért véget. Noha a siker az elődöt és az utódot sem kerülte el, hármuk közül egyértelműen a Hamlet viszi a pálmát. A siker titka ebben az esetben egyértelműen Laurence Olivier. Neki köszönhetően nemcsak nézhető és érvényes a 61 évvel ezelőtt készült film, hanem ma is izgalmas és radikális remekmű.
Olivier kíméletlenül lefaragta a politikai szálat. A Fortinbras-történet teljes elhagyása által a film Hamlet személyes tragédiájává válik. Ezt jelzi előre Olivier, a rendező bevezetője is, pontosabban annak utolsó mondata: „Ez egy olyan ember tragédiája, aki nem tudta elhatározni magát.” Nem tudta elhatározni magát abban, hogy valóban cselekedjen-e, bosszút álljon-e Claudiuson (Basil Sydney), apja gyilkosán. A halogatás azonban a legkevésbé sem a félénkség következménye. A Laurence Olivier értelmezte és játszotta Hamlet esetében a cselekvésképtelenség érdekes módon agresszivitással párosul, amely elsősorban szerelmeivel, anyjával (Eileen Herlie) és Ophéliával (Jean Simmons) szemben nyilvánul meg.
Olivier adaptációjának talán legradikálisabb döntése Gertrúd és Hamlet oedipuszi kapcsolatának felerősítése. Már maga a szöveg is felkínálja ezt az értelmezési lehetőséget, de a filmben sokkal erőteljesebbé válik ez az árnyalat. Mi több, itt nem csak Hamlet szavaiból hallható és cselekedeteiből látható a királyné iránti vonzalom. Fordítva is működik a dolog. Gertrúd szenvedélyes csókjai anyai szeretet helyett egyértelműen szexuális vágyról árulkodnak. Míg anya és fia között vibrál a levegő, Ophélia őszinte, tiszta szeretetet visz a királyfival kialakult kapcsolatába. Ez a szeretet azonban messzemenően kevés a királyi családban zajló kegyetlen játszmák túléléséhez.
A film egyik legnagyobb telitalálata Ophélia figurája. Ritkán látni ennyire tiszta és ártatlan Ophéliát. Jean Simmons fehér ruhája, szőke haja, szende arca, lágy léptei mind-mind szeplőtelenségéről, hamvasságáról árulkodnak. És épp határtalan ártatlansága miatt válik annyira kegyetlenné őrülete és halála. E jelenetek igazi gyöngyszemek Olivier filmjében. Jean Simmons egyszerű eszközökkel, semmibe meredő tekintettel, a sírás és a torz nevetés közötti váratlan váltásokkal teremti meg az őrült Ophéliát, aki virágszirmok között úszik halálába, a színészi játékot tekintve ő az egyetlen igazán méltó partnere Oliviernek. A színészek többsége kissé szavalósan építi fel a többé-kevésbé a hitelesség határán ingadozó figurákat. Ebben nyilvánvalóan jelentős szerepe van a barátságtalan Shakespeare-szövegnek, amelyet angol nyelven ma is eredeti változatban használnak. A merev játék az egyetlen olyan elem, amely miatt ma elavultnak tűnhet a film. Ezt azonban valamelyest ellensúlyozza a ma is érvényes értelmezés, a dramaturgiai szereppel is bíró, expresszionista díszlet (ködbe, párába burkolt, tengermosta vár; kesze-kusza lépcsők; rideg termek) és a gyönyörű jelmezek, amelyek követendő példaként állhatnak a kosztümös filmek előtt.
Laurence Olivier bátran közelített a Shakespeare-műhöz: kihúzta a szöveg harmadát, egyes figurákat élénk, egyedi színekkel festett meg és átalakította a történetet az agresszív, néha kitörő, máskor magába roskadó, cselekedni nem tudó Hamlet tragédiájává. Mindezt a tér és a jelmezek által felélénkítve megalkotta „A” Hamlet-filmet. Lehet vele egyetérteni, lehet vele vitatkozni, az azonban biztos, hogy Olivier bebizonyította: a Hamlet valóban érvényes és működőképes a mozivásznon is.