Láttuk még a TIFF-en 4.

Folytatódik a TIFF-es filmeken átrohanó sorozatunk, (szinte) minden kontinensről: szó van ma amerikai függetlenfilmről (bármit is jelentsen ez már), Peruban forgatott belga produkcióról, befejezetlen gettófilmről, varangyos japán moziról és az Egyiptom-Izrael vonalon játszó zenekarról.

Frazer Bradshaw: Everything Strange and New, 2009, amerikai, 84 perc

Íme egy amerikai függetlenfilm, amely, meglepő módon, az amerikai függetlenfilmek örök rögeszméjét viszi ismét vászonra: a tipikusan amerikainak gondolt család belső viszontagságait, látszat és valóság megunhatatlan problematikáját. Erről a témáról készültek már nézhető, sőt egészen kiváló opuszok is, mainstream és indie vonalon egyaránt – Bradshawnak így a lerágott csont maradt, filmje ezt híven tükrözi is, kb. annyira friss és ízletes, mint az említett (gumi)csont. Wayne jó munkásember, szép házzal, feleséggel és gyerekkel, de az élet mégse szép, mert fizetni kell a bankhitel-részleteket, a házasság is döcög úgy 10 év után, meg hát a szex sem olyan már, mint annak idején. Hallatlan. Ja, és mindenkinek van valami kínos titka, hogy teljes legyen a családi dráma tárháza. Mindez kiüresített, lecsupaszított, dehumanizált terekben filmezve, ami, gondolom én, az elidegenedést van hivatott ábrázolni, s a mindennapi élet rutinszerűsége ont monoton bút konokon és fájón unalmasan. Nem narratív, hanem állapotfilm, hogy finoman fogalmazzak. Úgyhogy mire elérkeznénk a katartikusnak szánt végkifejletig, már minden érdeklődésünket elveszítettük kisember hőseink iránt. Az Everything Strange and New ajánlható a Sundance-kompatibilis filmkészítés kritikátlan rajongóinak és mazochistáknak. (pazs)

Eran Kolirin: Bikur Ha-Tizmoret / A zenekar látogatása, izraeli, 2007, 83 perc

Alig van téma, amely több helyzet- és jellemkomikum-lehetőséget tartogat a csetlő-botló, az ismeretlen vidéken helyüket nem találó kisember már-már pikareszk kalandjainál. Hát még ha két, egymáshoz nagyon közel és mégis oly távol álló kultúra fiainak-lányainak találkozásáról van szó, mint az arab és a zsidó. Eran Kolirin filmjének alapszituációja az, hogy az alexandriai (Egyiptom) rendőrség zenekara baráti koncertre érkezik Izraelbe, de a reptéren nem várja őket senki – elindulnak hát megkeresni a települést, ahol fellépésük lenne. Tévedésből viszont egy, a célállomáshoz hasonló hangzású faluban találják magukat, az Isten háta mögötti izraeli sivatagban. A helyiek alapvetően vendégszeretőek, befogadják őket egy éjszakára – a találkozás azonban nem várt szembesüléseket, konfliktusokat és eltemetett fájdalmakat hoz felszínre. Nevetünk a mulatságos helyzeteken, de ez a humor nagyon fanyar és csendes. Mélyen emberi, szomorkás és – minden irónia nélkül – megható film A zenekar látogatása; képes megajándékozni azzal a homályos érzéssel, hogy a világ, minden ellenkező híresztelés dacára, mégsem annyira élhetetlen hely. (pazs)

Még vetítik: június 5., szombat, Cinema City, 20:30

Anurag Kashyap: Dev D, indiai, 2009, 144 perc

Indiában nagy sikernek számított Anurag Kashyap filmje, a Dev D. Ott valószínűleg hozzájárult a rendező ismertsége is, valamint az, hogy egy közismert bengál szerző, Sarat Chandra Chattopadhyay Devdas című regényét adaptálta, ami alapján már több film is született. A bollywoodi stílusnak megfelelően sok a zene és (túl) gyakran klipessé válnak a drámainak szánt jelenetek. A sztori kulcsszavai: a beteljesületlen szerelem, a megtalált szerelem, a társadalmi igazságtalanság, egy prosti élete és megváltása, happy end. Az első vetítés nem vonzott túl sok nézőt, lehet azért is, mert déli órában mutatták be. Ha valaki megelégszik a fél mércével, szeret színes száriba öltözött nőket nézni és kedveli a hindi nyelv hangzását, csak bátran. Az igazi ínyencség azonban, a rendező Black Friday című filmje, ami a Mumbai-i bombás támadásokról szól, még hátra van a 3x3-ból. (nbg)

Még vetítik: június 3., csütörtök, Cinema City, 15:00

Yael Hersonski: Shtikat Haarchion / A Film Unfinished, izraeli, 2009, 89 perc

Furcsa, hogy 2009-ben valaki még egyáltalán érdemesnek tartotta antináci filmet készíteni. Yael Hersonski egy befejezetlen, megvágatlan film felfedezéséről mesél, amelyet náci katonák „forgattak” Varsó Gettónak nevezett városrészen, ahova a zsidó lakókat telepítették be. Az itt el nem készült propagandafilm a foglyokat teljesen hétköznapi lakóknak mutatja, eltakarva a gyilkosságokat, elnyomást, brutalitást – röviden az igazságot – az akkori nézők szeme elől. Egyszerű archív felvételekkel és hozzáforgatott beszélő fejekkel szórakoztat el a film, de a végeredmény úgyis csalódást okoz, hiszen nagyot mulaszt az amúgy érdekes téma elégtelen kifejtésével és unalmas naplójegyzeteivel. Így csak egy 89 percen át ismétlődő refrén, egy tényleg befejezetlen film lett belőle. (isz)

Még vetítik: június 3., csütörtök, Arta, 19:00

Yakusho Kôji: Gama no Abura / Toad's Oil, japán, 2009, 131 perc

A Békaolaj (vagy akár Varangy) című japán filmhez mindenekelőtt hangulat kell (melyik abszurd humorú filmhez nem kell?). Takuya meghal egy autóbalesetben, a telefonja a tőzsde-őrült apukára marad, aki aztán jól elcseveg a kómában (majd ugye földben) levő fia barátnőjével, Hikaruval. Hogyhogy nem tűnik fel a lánynak, hogy nem a pasija hangját hallja, hanem az apjáét? Erre a választ csak az tudja, aki azt is megválaszolja, hogy Shakespeare Ahogy tetszikjében miért nézi mindenki fiúnak Rosalindát, amikor az mindössze férfiruhába öltözött (nehogy azt mondd, hogy a ruha teszi az embert). Bohókás, kedves, dilis, abszurd a film, nagyon keleti. Ahogy mondtam, hangulat kell hozzá; nekem nem volt. (jbn)

Még vetítik: június 6., vasárnap, Victoria, 22:00

Versenyfilm

Peter Brosens, Jessica Hope Woodworth: Altiplano, belga, 2009, 109 perc

Az Altiplano egy igen szomorú és aktuális témával foglalkozik, ami az idei TIFF-RMGC-Verespatak-aranybánya-konfliktus miatt többszörösen is érdekes lehet számunkra: egy perui kis falucska mellett az arctalan amerikai Cég aranyat bányászik, és véletlenül(?) higanyt öntenek ki, amitől az emberek sorra kezdenek megvakulni, majd haldokolni. Erre tevődik rá a háborús fényképész története, ami igazából csak arra jó, hogy az alkotók pár kedves, képekről és képalkotásról szóló maximát beleszőhessenek a forgatókönyvbe („képek nélkül nincs történet” – hangzik el). A film is leginkább fényképezésével tűnik ki az átlag versenyfilmek közül, gyönyörű Andokbéli tájak, szürrealista és szociográfiailag érdekes felvételek váltogatják egymást (Gózon Francisco volt az operatőr). Akit az ilyesmi nem elégít ki, az feszengve fogja végigülni a filmet, de a lassú, szép (és öko-tudatos) filmeket kedvelők imádni fogják. Sajnos, ahhoz a célközönséghez, akikhez szólnia kellene, nem valószínű, hogy eljut majd... de hát ment-e a filmek által a világ elébb? (jbn)