Emlékszünk még szegény jó Fleischman doktorunkra, akit a világ végétől északra fekvő alaszkai kisvárosba száműzött a balsors, hogy ott gyógyítsa a félbolond, ellenállhatatlanul különc figurákat? Na és a végeláthatatlan évődésére Maggie O’Conell-lel?
A magyar filmcímek kreatív alkotói biztosan emlékeztek, és Renée Zellweger legújabb romantikus komédiázását az egykor nagy sikerű tévésorozat mintájára keresztelték el, de mielőtt a sorozat rajongói hanyatt-homlok rohannának a mozipénztárakhoz, szögezzük le: Minnesota sajnos mérföldekre van Alaszkától. Alaszka egy akkoriban teljesen újszerű és egyedi hangvételű sorozatnak adott otthont, Minnesotának azonban csak egy fáradt, unalmas rutindarab jutott.
Pedig Jonas Elmer filmje látszólag nagyon igyekszik követni a sikerreceptet, az alapsztori és a hőmérséklet például egészen hasonlít a Miért éppen Alaszká?-éhoz: egy nagyvárosi, menő üzletasszony, Lucy Hill (Renée Zellweger) töretlenül hajt az igazgatói székért. Az „előléptetéséért mindent”-elv szellemében elvállalja egy vidéki gyár átszervezését (leépítését) is – apró malőr, hogy mindezt helyben kell megtennie. Lucy kiskosztümben, tűsarkúban, és a multinacionális cégek fellengzős marketingzsargonjával felvértezve érkezik meg a vidéki kisvárosba, ám a trendi üzletasszony-stílus valahogy nem passzol sem az időjáráshoz, sem a helyiek mentalitáshoz. Hiába a vendéglátók tápiókapudingban úszó kedvessége, hamar szembekerül a két értékrend: a cseverésző titkárnő és a multik feszes munkamoráljában hívő főnökasszony, a kézzel készített fotóalbum és a karácsonyi bónusz, a titkos tápiókarecept és a fiók mélyére süllyesztett elbocsátási lista. Lucy egyik bukást szenvedi a másik után, mégis fáradhatatlan kíméletlenséggel végzi a munkáját, egészen addig, amíg a helyi sört vedelő kamionos/szakszervezeti vezető/tűzoltó Ted (Harry Connick Jr.) rá nem ébreszti arra, hogy a munkán kívül is akad némi élet.
Az egykor szebb napokat látott ex-Bridget Jones csípőből hozza a bénázgató romantikus hősnő karakterét, és ezt most szó szerint kell érteni, Renée Zellweger ugyanis láthatólag a csípőbillegetésbe fektette a legnagyobb színészi energiát. Az operatőr is ráérzett erre a kis hangsúlyeltolódásra, ugyanis többször látjuk őt deréktól lefelé, mint fölfelé, de talán nem is baj, hiszen az arcán körülbelül annyi érzelem tükröződik, mint a lábán, ez utóbbi pedig legalább tényleg jól mutat a vásznon. Zellweger klasszikus (főleg arcával dolgozó) színészi játéka azonban mégiscsak fájó hiánya a filmnek, hiszen éppen a főhősnő szerethetősége veszik el a hideg rutinmunka közepette, így nem is igazán értjük, hogy miért éppen ez a nő kell a szimpatikus helyi alfahímnek.
Zellweger mellett a forgatókönyvírók sem szerették volna holmi kreatív energiák felhasználásával fárasztani magukat, inkább elővették a „végy egy sztárt” kezdetű romkom-receptet, ahol az üres helyeket olyan szavakkal töltötték ki, mint a tápióka (lásd ismétlődő motívum), nagyon hideg (lásd humorforrás), vidék és város (lásd konfliktus), teletűzdelve a burleszk óta aduásznak számító esésekkel és egyéb bénázásokkal. Itt-ott – talán véletlenül – becsúszott néhány tényleg vicces jelenet, amiken még nevetni is lehet, de csak akkor, ha még ébren vagyunk.
Minden elem ott van a helyén, a megszokott rendben, de talán éppen ez a film legnagyobb hibája: a laboratóriumi precizitással előállított termék ugyanis színtelen, szagtalan, közömbös, gáz, vagy talán még az se. Mert a Miért éppen Minnesota? ma még egy „ezt is láttuk” romantikus vígjáték, de holnapután már csak valami M betűs film, valamelyik híresebb színésznővel a főszerepben. Michelle Pfeiffer talán? Ki emlékszik arra már?
