Szívtiprónak indult, mint Til Schweiger (47) és Benno Fürmann (38), de mindig is bevállalósabb és intellektuálisabb színésztípus volt ahhoz, hogy szimplán bájgúnárként vigéckedjen a kamera előtt. A lé meg a Lola, a Szembesítés, a München, A Baader Meinhof csoport, a Free Rainer – A te tévéd is hazudik, az Elemi részecskék, az Ágnes öcsénk és A kísérlet 39 éves sztárjával a Londoni Filmfesztiválon beszéltünk.
Monica Bleibtreu színésznő fiaként hogyan kerültél a színészi pályára?
Sokat utazgattam, hogy nyelveket tanuljak és elsajátítsam a színészi szakmát. Amerikában leckéket vettem színészpedagógusoktól. Mindenki németnek gondolt, holott osztrák vagyok. Úgy nőttem fel, hogy nagy teher volt számomra és a korosztályomnak a német múlt. Csak akkor támadtak először jó érzéseim Németországgal kapcsolatban, amikor elmentem külföldre. Mert rájöttem, hogy másutt sem minden olyan pompás. Mindenkinek megvan a szennye, akkor hát mi sem vagyunk annyira rosszak!
Akkor kezdtél filmezni, amikor a fiatal német mozi körvonalazódni kezdett Tom Tykwer és kortársai megjelenésével. A lé meg a Lola nagyot robbantott.
Emlékszem, amikor 1990–91 táján visszatértem az Egyesült Államokból, a német mozi még nem volt sehol. Önálló filmnyelve sem létezett, csak az amerikai sémákat másolta, meg egy csipetnyi francia és olasz ízt adott hozzá, fellinis és viscontis utánérzéssel. Fassbindert sem tudták kiverni a német filmesek a fejükből, akkora volt a hatása. (Pedig addigra már lassan egy évtizede halott volt – K.L.) A német mozit a világban máig Fassbinder alakjával és munkásságával kötik össze. Külföldön mindenki róla, Herzogról meg Schlöndorffról kérdez engem. „Mi történt velük?” És nekem el kell magyaráznom, hogy már más időket élünk.
Hogyan jellemeznéd az új korszellemet?
A fiatal német rendezők más indíttatásból készítenek filmet, mint az elődök. A felszabadulás nagy időszakán estünk át – én legalábbis igen. Mert úgy nőttem fel, hogy egyenesen rühelltem Németországot. Az arcom nem elég „germános”. A német srácok nem kedveltek, mert nem úgy néztem ki, mint ők. Azt hitték, külföldi vagyok, török vagy valami hasonló. Németországból elutazni is problematikus volt: éltem Amerikában, Franciaországban, Rómában és mindenütt máshogy viszonyultak a német mivoltomhoz. New Yorkban a zsidónegyedben laktam, és mindig rosszul esett, amikor elárultam, hogy német vagyok. Ettől kezdve távolságot tartottak tőlem. Pedig nem én okoztam, az én személyiségemnek semmi köze nem volt az eltávolodásukhoz. Bocs, de az vagyok, aki vagyok. Marokkóban viszont nem győztek gratulálni nekem az arabok, amikor megtudták, hogy Németországból jöttem. „Ó, Hitler jó ember volt, 7 millió zsidót pusztított el. Bravó!” Szerintem az én generációmban mindenki ambivalens érzésekkel viseltetett a saját németsége iránt. Így nőttünk fel.
Az új német mozi első sikerei után aztán jöttek a német történelmi múltat feldolgozó filmek. Kényes témákat feszegettek.
A bukás (2004) nagyon felszabadító erejű film volt, már ami engem illet. Mert egész életedben ennek a szörnyetegnek az árnyékával kellett együtt élned. És a mozi végre meg merészelte mutatni az ördögöt magát. Mindenkinek volt már Hitler-mozija, az angoloknak, a franciáknak, csak éppen a németek nem voltak képesek filmet készíteni róla. Nem azt mondom, hogy egy ilyen alkotással végre elpateroltuk az alakját az életünkből, mert ez sosem történhet meg, de legalább elkezdtünk foglalkozni vele. Nekem úgy tűnt, Németország ismét felfedezi identitását a saját történelme feldolgozásán keresztül, miután annyi éven át ódzkodtunk a múlttal való szembenézéstől. Ennek oka az, hogy súlyos bűntudat nehezedett a vállunkra. A történelmi filmek ilyen értelemben szerintem gyógyító, terapeutikus szerepet is betöltöttek. Nemhogy a világháború, de a berlini fal, a kettéválasztott ország és családok tragédiája, a Stasi ügyködései sem voltak feldolgozva. Aztán elkészült A mások élete (2006). A következő lépés a 70-es évek radikális mozgalmainak elemzése volt.
Vagyis A Baader Meinhof-csoport. Amikor elvállaltad a címszerepet, sejtetted, hogy robbanékony témához kerülsz közel?
Persze, elvégre nagy mítoszt dolgoztunk fel. És a mítosz az, amibe mindenki belevetít valamit. Voltak, akik azt mondták, hogy dicsőítettük a film főszereplőit, mások meg éppen úgy érezték, nem tiszteltük őket és az elveiket eléggé. Andreas Baader, akit játszottam, nem volt igazán politikus alkat, sosem írt nagy pamfleteket, nem tartott hangzatos beszédeket. Én narcisztikus figurának látom, aki élvezte, ha a figyelem középpontjában van. Nem volt egy szimpatikus figura, a férfiak arrogáns baromnak tartották, a nők ellenben épp ezt komálták benne. Agressziója részben abból eredt, hogy akkoriban mindenki csak teoretizált és járatta száját – ráadásul számára érthetetlen dolgokat hadováltak –, míg ő változást és cselekvést akart. Vonzereje valamelyest annak tudható be, hogy Gudrun Ensslin volt a barátnője, és az emberek nem értették, hogyan állhatott össze egy ilyen okos nő ezzel az alakkal?! Csak jóval később, a börtönben lett intellektuálisabb ember, amikor rájött, azzá a forradalmárrá kell válnia, akit mindenki az ő alakjába vetített, hiszen e nélkül rá sem fognak hederíteni, és örökre ott fog sínylődni a rácsok mögött.
Én jó jelnek tartom, ha egy mozi megosztja a közönséget. De a mi filmünk körül vérbeli politikai vita kerekedett, és én a felfordulás kellős közepén találtam magam, ami felettébb bizarr volt számomra. Azt hajtogattam: „De hát én csak egy jól megfizetett színész vagyok! Nem akarok ondani semmit a téma politikai vetületeiről”. Mert az életeket, sorsokat, emberek, túlélőket érint, és a megölt emberek családtagjait – mit mondhatnék hát? Számítottam rá, hogy nagy indulatokat fog szítani a film, mert ez történik, ha megpiszkál az ember egy régi sebet, de azt gondolni sem mertem volna, hogy ilyen nagy felhördülést okoz majd. A filmben ábrázolt Jürgen Ponto felesége például tiltakozásképpen visszaküldte az állami kitüntetését, a legmagasabb rangú Bundeskreuzot, amiért állami pénzből finanszíroztak egy ilyen filmet. De hát szinte minden német film részesül állami támogatásban!
A Soul Kitchen harmadik filmed Fatih Akinnal. Milyen a figura?
Ezúttal vígjátékot készítünk. Kiváló rendező, már az első rövidfilmjei láttán tudtam ezt, és írtam is neki egy levelet, hogy találkozzunk. (Akin két évvel fiatalabb Bleibtreu-nál – K.L.) Azonnal megkedveltük egymást. Második játékfilmjében, a Júliusban (2000) címűben meg is kaptam a főszerepet. A külföldi származásúak képesek máshogy látni a német valóságot és társadalmat, s ez a perspektíva nagyon izgalmas tud lenni.
Nem vonzott a lehetőség, hogy Hollywoodban élj és dolgozz?
A film számomra mindig a kultúrával és művészettel azonos, nem a biznisszel. Következésképp nem az vezérelt, hogy nagy filmsztárrá váljak. Az elmesélésre érdemes történetek érdekelnek. A német filmipar mindig szeretett az óceán túlpartja felé fordulni orientációt keresve, amit én személy szerint elég szomorú dolognak tartok. Mert a mozinak a saját kultúránkban kell gyökereznie. Nekem roppant fontos, hogy a saját anyanyelvemen játsszak, attól függetlenül, hogy folyékonyan beszélek angolul, olaszul és franciául. Teljesen más ezeken a nyelveken kifejeznem magam. Németül játszani, ez borzasztóan erős érzelmi kötődést jelent nekem.
Neved is azt jelenti: „hűnek maradni”.
Hűséges vagyok, nagyon is! Azokhoz, kik közel állnak hozzám. A politikát is úgy értelmezem, hogy az nem más, mint gondoskodni magadról és a tieidről, vagyis akikkel összetartozol. Ha a szomszédomnak nem jut étel az asztalra, elvárom a kormánytól, hogy tegyen valamit az ő érdekében. És persze én is megosztom az élelmem vele. A mozivásznon is a veszteseknek szorítok.
