Florin Iepant lehetetlen elérni. Épphogy megérkezik a Lugosi Béláról szóló filmje esti bemutatójára, utána bemutató utáni protokoll. Tucatnyi gratuláló ember foglalja le. A reggeli sajtókonferencia előtt mégiscsak elcsípem, rövidesen elragadja az ASTRA Filmfesztivál igazgatója. Siet, de a sajtókonferencia után még szakít öt percet az interjú folytatására.
Miért éri meg ma dokumentumfilmet készíteni?
Mert megéri. Számomra a dokumentumfilm-készítés nem hivatás, hanem szakma. Majdhogynem szükséglet. Azokban az időszakokban, amelyekben nem készítek filmet, nagyon összezavarodik az életem. És nemcsak az enyém, hanem a családomé is. Azért éri meg manapság dokumentumfilmet készíteni, mert egyértelmű, hogy van érdeklődés az ilyen jellegű filmek iránt külföldön és Romániában is. Be kell vallanom, Romániában nem igazán létezik konkurencia ezen a területen. A román rendezők többsége a játékfilmes irányt választotta, így elég szabad tere maradt a dokumentumfilmeseknek.
Mit gondol, a játékfilmes munkával szemben mi a rendező feladata a dokumentumfilmek esetében?
Szerintem a filmek filmek. Nincsenek különösebben nagy eltérések a dokumentumfilmek és a fikciós filmek között. Nehéz megfogalmazni, hogy pontosan mi is az eltérés. Úgy gondolom, hogy mindkét oldalon ugyanaz történik. Mindenképp az a legfontosabb, hogy ne untasd a nézőt, hogy olyan történetet mondj el, ami fontos neki, és ezt a tőled telhető lehető legjobban tedd meg, attól függetlenül, hogy vetítővásznon vagy tévéképernyőn vetítik a filmedet.
Az igaz, hogy egyes dokumentumfilm-rendezők bizonyos dokumentumfilm-típusokra „szakosodtak". Például én is leginkább biográfiákat és történelmi tematikákat feldolgozó dokumentumfilmeket készítek. Ezekhez sokat keresgélsz az archívumokban, és annak ellenére, hogy nem tartasz színészválogatást, azért a játékfilmes előkészületekhez hasonlóan még szükséges a szereplőválogatás.
Szerintem érdekes, hogy Romániában a játékfilmek egyre dokumentumfilmszerűbbek, legalábbis formai szempontból. Ez azért furcsa, mert a román megfigyelő dokumentumfilm alig létezik, a sikeres nagyjátékfilmek viszont stilisztikai szempontból nagyon közel állnak ehhez a kategóriához.
Karrierje elején sokat működött együtt román televíziókkal. Mintha akkoriban inkább szociális, helyi jellegű témákat dolgozott volna fel. Az utóbbi időben viszont egyre általánosabb érvényű, „mainstream" dokumentumfilmek felé fordult. Minek köszönhető a változás, illetve mi a leglényegesebb különbség az akkori és amostani dokumentumfilmjei között?
Az egyetem alatt azokhoz a filmszakos diákokhoz tartoztam, akik hányni tudtak egy olyan dokumentumfilm láttán, amelyik „talking heads"-es volt, beszélő fejek típusú vagy voice-over, kívülről érkező narrációt alkalmazott. Úgy tűnt, megengedhetetlen ez a beavatkozás a szerző részéről, és szemtelen manipulálási kísérletet jelent. Aztán elkezdtem televízióknak dolgozni, rövid időtartamú dokumentumfilmeket készíteni, és egyszer csak ugyanitt kötöttem ki, ugyanezeket az elemeket kezdtem el használni. Mindez azért, mert rájöttem, hogy a nézővel való kapcsolatom a legfontosabb, ha ebben a szakmában akarok maradni. Ha nem tudod megközelíteni a nézőt, és nem tudsz neki semmit ajánlani, nem várhatod el, hogy figyelemmel kövesse a filmed. Ha televíziós dokumentumfilmről beszélünk, még inkább: elérhető információt kell nyújtania legalább többszázezer nézőnek. Nem engedheted meg magadnak, hogy olyan történetet mesélj el, ami csak számodra fontos és értékes.
Tehát megváltoztattam az eszközeimet, de megismétlem, a dokumentumfilm-készítés számomra szakma, a munkám jórészt a reklámfilm-rendezőéhez vagy a show businessben dolgozó emberéhez hasonlítható. Nem feltétlenül hivatás. Attól még igyekszem minél jobban elmesélni a történeteket, és sokszor a lelkemet is beleépítem. De képzeljen el egy narrációmentes dokumentumfilmet egy olyan személyiségről, mint Lugosi Béla! Nagyon nehéz lenne elkészíteni. Rengeteg információt kell hatékonyan és gyorsan átadni, tehát alkalmazkodni kell a piachoz.
Mikor főárambeli dokumentumfilmeket készítesz, sokkal több pénz áll a rendelkezésedre, mint egy szerzői film esetében. Ennek köszönhetően nagyobb és profi stábot tudsz alkalmazni. El kellene fogadni, hogy amit ma világszerte dokumentumfilmnek hívnak, az kilencven százalékban kommersz dokumentumfilm és óriási közösség szakosodott erre; nem csak rendezők, hanem rengeteg ember, akik ezekkel a rendezőkkel szoktak együttműködni. Például a Lugosi Béláról szóló dokumentumfilmem esetében tizenöt fős csapatom volt, amelyikben voltak amerikaiak, írek, magyarok, románok, németek, osztrákok, és nagyon jól tudtak együtt dolgozni, mivel mind profik voltak – ez olyasmi, ami meglátszik a filmen is.
Szerintem fontos a mainstream dokumentumfilm, nem lehet elhanyagolni. A kelet-európaiak óriási hibát követnek el, amikor csak a szerzői dokumentumfilmmel hajlandók foglalkozni. Így elvágják magukat a nagyközönségtől, a tévéadók sem igen támogatják a szerzői filmeket, így aztán szűkül a támogatási lehetőségek köre. Én egy kivételes kelet-európai ellenpéldának számítok workshopokon, aki kommersz dokumentumfilmeket készít az élet és a megélhetés céljából. Ezt is kell csinálni, különben nincs keresnivalód a területen. A nyugatiak hallgatnak és csinálják, náluk jól megfér egymás mellett a szerzői és a kommersz dokumentumfilm; természetesen ezt nem igazán közvetítik Kelet-Európa irányába és azt sem, hogy „mainstream" dokumentumfilmeket várnának tőlük, mert ezáltal ez a régió is bekerülne a nagy versenybe – lassacskán ez is megtörténik.
Hogy példát is hozzak: szerintem Románia és a román helyi témák szinte megközelíthetetlenek, mivel a külföldi, nyugati szerzőkkel kell versenyezni, akiknek jók a kapcsolataik a televíziókkal. Észrevettem, hogy ha általánosabb témák felé fordulok, amelyek nem szigorúan „román témák” – például Lugosi Béla ugyan Temesvár környékéről származott el, Kelet-Európából, de világszerte ismert amerikai sztárként vált híressé –, sokkal kisebb a konkurencia, mint ha jellegzetes kelet-európai témát választok, tegyük azt, a kommunizmust, amire már sokan szakosodtak a nyugati rendezők közül. Paradox helyzet. Ha túl akarsz élni és esélyeket akarsz, nem a saját kertedből kell témát választanod, hanem valaki más kertjéből vagy a nagy közös kertből. Hiába a helyi és nemzeti témák, sokba kerülnének nekünk, épp ezért fordultam el tőlük.
Gondolt már arra, hogy olyan híres személyiségekről készítsen dokumentumfilm-sorozatot, akik Romániából származtak el? Hisz már készített filmet Johnny Weismüllerről és Lugosi Béláról is. Folytatódik a sor, vagy más témák foglalkoztatják?
Kezdenek kifogyni az ilyen híres emberek erről a vidékről. Persze sok kelet-európai személyiséggel foglalkozhatnék, akik érdekelnek, de pillanatnyilag egy amerikai rendező érdekel, Ed Wood jr., aki hivatalosan a mindenkori leggyengébb hollywoodi rendezők egyike. A két említett film előkészítésének köszönhetően ismerem már a szükséges archívumokat, a hasznos forrásokat, és tudom, hogy van érdeklődés a téma iránt.
Szeretnék Frank Zappáról is készíteni egy dokumentumfilmet. Nagyon különleges zenész, és néhány közös ismerős révén hozzá tudnék férni a Zappa család archívumához, ami mindenképp fontos adu.
Valószínűleg folytatom a biográfiák sorát, de nem ragaszkodom a romániai, illetve Romániához, Kelet-Európához kötődő személyiségekhez. Szerintem bárkiről tudok dokumentumfilmet készíteni, ha érdekesnek tűnik a történet, elég alaposan ismerem, és rendelkezem egy eredeti rálátással. Például Lugosi Béláról azért készítettem filmet, mert az elmúlt tíz-tizenöt évben nem készült róla film, és úgy hiszem, elég sok eredeti elemmel járultam hozzá a portréjához az Amerikában készült filmekhez képest. Weismüllerrel ugyanez volt a helyzet – hosszú ideig nem foglalkozott vele senki. De azért nem kötelez senki, hogy életrajzi filmeket készítsek; egy játékfilmes projekttel is foglalkozom, de meglátom, hogy alakulnak a dolgaim. Valójában ez a szakmám, és kockázatos lenne feladni, hogy holnaptól más dolgokkal foglalkozzam. Szóval egy ideig mindenképp tartom ezt az irányt.