Stanley Donen 1967-es Bájkeverő című filmje ezredvégi feminista szempontból értelmeződött újjá a vásznon, éspedig a „cherchez la femme” elvének alapján. Szegény földi halandót - a politikai korrektség elvárásait követve - nőstényördög kísérti, méghozzá nem is akárki, hanem egy igazi Esteé Lauder-modell (állítása szerint színésznő): Elizabeth Hurley.

A nemi identitásban bekövetkező váltás Kevin Smith Dogmája óta nem sorolható a kataklizmák körébe, ha a Jóisten nő (Alanis Morisette) miért ne lehetne a riválisa is az? A Hurley számára kissé kínos végkimenetelű összehasonlítás a filmtörténet klasszikus Sátánjaival (Robert De Niro, Al Pacino vagy hogy műfajon belül maradjunk, a Harvey Keitel – Adam Sandler páros a Sátánkából), így paradigmává szelídül: a vászon egyik első női ördögének sok minden elnézhető, még az is, ha sokkal jobban néz ki annál, mint ahogyan alakít. A mozi ezen ördögi praktikák ellenére sem kárhozik el, a Kísértőtől megmenti a Kísértett, az Elliotot alakító Brandon Fraser, akinek komikusi erényeiről már meggyőződhettünk a Csapás a múltból kapcsán, és ebben a vígjátékban is igazolja, hogy kiváló jellemkomikus.

Hősünk, aki az eredeti verzió szakácsával szemben egy szoftvercég munkatársa, lemondóan viseli a „hivatal packázásait”, a „dölyfös ember gőgjét”; sivár mindennapjaiba csak munkatársa, Allison (Frances O’Connor) iránt érzett egyoldalú szerelme nyújt némi vigaszt, egészen addig, míg a tettek mezejére lépve megszólítja a lányt, és nem csupán a munkatársak, de ami nagyobb baj, saját maga előtt is csúfosan lebőg.

De jő a mentőangyal, az Ördög személyében, paktumot ajánlva!

A történet Sátánja az ősi Faust-mítosz leszármazottjaként, a teljesített kívánságokért „csak” Elliot lelkét kéri cserébe. Hősünk hosszas unszolás után enged a kísértésnek, megköti az adásvételi szerződést, és bár megkapja a sikert, pénzt, csillogást, a pucér nőt és annyi más „érdekest”, csakhogy nem egészen a számításai szerint. A film a hét kívánság hét mini tragikomédiája köré épül, megadva a lehetőséget Frasernek, hogy különböző, egymástól teljesen elütő élethelyzetekben és karakterekben remekelhessen. A cél minden szituációban azonos: más-más férfi képében meghódítani Allisont. Hiába kér azonban gazdagságot hősünk a Sátántól, ha azt kolumbiai drogbáróként nyeri el; hiába sikeres kosaras, valóságos férfiidol, ha impotens; esetleg olyan érzékeny, hogy a női lélek minden rezdülésére reagál, amikor egy szélfuvallattól is elsírja magát; netán sziporkázó Pulitzer-díjas író, ha homoszexuális. Az ördög, mint tudjuk, a részletekben rejlik.

A hasonlat ugyan profán, de a film Az ember tragédiájának dramaturgiáját követi - Lucifer különböző színeken keresztül kísér(t)i az ember(pár)t (Elliot és Allison), a színváltások most csupán a térre korlátozódnak, időugrásoktól mentes a mozi; Allison és a Diabla igazodva a hős különböző élethelyzeteihez, alakváltozatokban bukkannak fel: sportújságírótól kezdve, pom-pom lányon keresztül egészen a közlekedési rendőrig.

Harold Ramis rendező, aki a műfajban nem tekinthető kezdőnek (Csak egy kis pánik, Közös többszörös, Idétlen időkig stb.) Hurley néhány üresjáratát leszámítva kifejezetten szórakoztató, pörgős dialógusokkal megtűzdelt, a műfaj aranyszabályait betartó lendületes komédiát rendezett, ha felhőtlen másfél órára vágyik a néző, ne álljon ellent a kísértésnek!