A Holocaustról, vagy a háború utáni zsidó életutakról filmet készíteni egyre nagyobb kihívást jelent, hiszen a nézőknek egyre emelkedettebb az ingerküszöbük. Pedig elmondanivaló még bőven akad, ahogyan ezt Fonyó Gergely és Páskándiné Sebők Anna filmje is bizonyítja.

Hogyan ismerhetné el a kommunista rezsim egy olyan ember tettét, aki a németekkel való kapcsolatát használta fel a II. világháború alatt, hogy zsidókat mentsen? Némiképp megmagyarázhatatlan, ahogyan egy történelmi jelentőségű tett évtizedekig feledésbe merülhet kizárólag azért, mert elkövetőjét nem lehet bizonyos kategóriákba egyértelműen beskatulyázni. Ilyen történet Ocskay százados története is, aki a II. világháború alatt a budapesti Abonyi utcai Zsidógimnáziumban az úgynevezett „Ruhagyűjtő Munkásszázad” vezetőjeként körülbelül 2500 zsidónak nyújtott védelmet a német és a nyilaskeresztes fenyegetésekkel szemben. Fonyó Gergely dokumentumfilmje ennek a közösségnek a két évig tartó történetéről, illetve a vezető Ocskay százados életéről szól. A Filmszemlén vetített másik zsidó tematikájú dokumentumfilm ezzel szemben nagyobb időintervallumot és területet ölel át: Páskándiné Sebők Anna az erdélyi zsidó közösségek utolsó hatvan évének történetét szándékozik feldolgozni.

A témán túl azonban más hasonlóságokat is felfedezhetünk a két filmben: az egészestésre tervezett filmek elkészítését mindkét esetben alapos kutatómunka előzte meg, mindkét film interjúkra alapoz, Magyarországtól jelenleg távol élő személyeket is megszólaltat, archív fotókat, emellett a Búcsú archív felvételeket, hanganyagokat is használ.

A fent említett hasonlóságok ellenére a két rendező munkamódszere teljesen eltérő. Míg Fonyó Gergely a még ma is élő szereplőkkel, túlélőkkel mesélteti el a Ocskay „ruhagyűjtő munkásszázad”-ának történetét, csak időnként szorítkozva arra, hogy egy történész összefoglalása segítsen a részletek jobb megértésében, Páskándiné Sebők Anna két szálon futtatja a történetet. Egyrészt a narrátor sorakoztatja egymás mellé a száraz történelmi adatokat, amelyeket az archív felvételek és a drámai zenei aláfestés próbál emészthetővé tenni, majd ebbe a kronológiába szövődik be egy-egy élettörténet. Ez érdekes összhatást eredményez: zavaró, hogy hogyan jutottunk egyik pillanatról a másikra Ceausescu kitelepítési politikájától az egyik alany úszóképességének ecsetéléséig, ám ugyanakkor ezekből az apró történetekből áll össze mozaikszerűen a narrátor által is elmesélt történelmi háttér.

Fonyó munkamódszere mégis előnyösebbnek bizonyult, hiszen a rendező így nem vádolható elfogultsággal, mint ahogyan helyenként túlfűtöttnek értékelhetnénk Páskándiné filmjét. Félreértés ne essék, a román állammal szemben elhangzott vádak jogosak, és el kell hangozzanak, a narrátor szemrehányó mondatai azonban túllőnek azon a célon, amit egyszerűen a túlélők történeteivel is el lehetett volna érni. A XIX. századig visszamenő párhuzam a román és magyar fennhatóság alatt élő zsidók élete között, azok a kis kitérők, melyek nem kötődnek szorosan az erdélyi zsidóság sorsához, és melyek a román területeken elkövetett atrocitásokat szemléltetik, fellazítják a film szerkezetét, és ezáltal veszít objektivitásából is.

Mindkét filmet érdemes végignézni. Az emlékezés és a felfedezés filmjei ezek, a megszokott utcák, omladozó épületek történetében megőrzött sorsok filmjei.