Ferenczi Gábor A magyar buletin című dokumentumfilmje alműfaját tekintve útifilm. (Nem én találtam ki, ez áll a főcím alatt.) Nos, utánanéztem a dolognak. A Film- és médiafogalmak kisszótára nem beszél ilyesmiről (talán majd a Nagy), egyéb szakszótárak sem segítettek, ezért aztán végül a Magyar Értelmezőhöz fordultam, ám ott is megállt a tudomány, körülbelül az útifűnél.
Nem maradt más választásom, mint hogy magam próbáljam meghatározni... No nem az alműfajt, hiszen ahhoz elég sok hasonlót kellett volna megnéznem, hogy indukciós módszerrel bár, de behatároljam a dolgot, a fair play szabályai szerint természetesen. (Meg aztán több mint valószínű, hogy meghatározták már...) Csakis az említett opuszra koncentráltam. Nos, az eredmény a szövegtest fölött olvasható. Talán merésznek tűnik a definíció, de megkockáztatom: ez az útifilm nem más, mint egy groteszk vadkeleti szafari. Gondolkodtam a „balkáni” jelzőn is, de hosszas érvelés következményeképpen elvetettem, mint olyat, amely nem jellemzi kellőképpen a tárgyat. Nos, alábbiakban megpróbálom kifejteni a címbeli definíciót. A film egy lakásban indul. Idős férfit látni, amint háttal a kamerának valamit keres. A gép az előszobából kandikál befele. Aztán látva, hogy a keresgélés kissé hosszúra nyúlik, körülnéz a lakásban. A konyhában öreg hölgy mosogat, a másik szobában újabb öreg hölgy üldögél. No igen, gondolja magában a néző, ez volna az élet. Aztán a kört lefutva, a kamera visszatér a még mindig keresgélő férfihoz. Nos, ez a keresés jellemző magára a filmre is.
A rendező saját bevallása szerint a forgatás előtt sohasem járt Erdélyben, ugyanakkor egészen rövid idő állt rendelkezésére az anyaggyűjtéshez. Ezt tudva, akárki kötekedni kezdhet, hogy ilyen háttérrel igen nagynak bizonyulhat a fa a fejszéhez képest. Mert egy alapos dokumentumfilm elkészítéséhez ugye, komoly előtanulmányokra van szükség. Feltérképezni a dolgot, helyszínelni, körüljárni a megfigyelés tárgyát, minden elképzelhető szemszögből megvizsgálni a problémakört, átfogó képet adni a jelenségről, meg ilyesmi. Ebben a filmben pedig szó sincs erről.
Egy barátom használta a „szafari” szót először A magyar buletinnel kapcsolatban. És telibe talált vele. A stáb elindult, a rendelkezésre álló információk alapján (lásd a külön köszönetlistát, mint bedekkert, a film végén) elment ide, meg oda, és filmre vette, amit látott. És a hatvanegy perc alatt kibomlanak a történetek, amelyek látszólag mind egy dolog, nevezetesen a híres-hírhedt magyar igazolvány körül forognak. A készítők ragyogó érzékkel szabdalják fel az egyes történeteket, elindítanak egy-egy szálat, hogy aztán később visszatérjenek rá. A nézőnek egy pillanatig sincs elveszettség-érzése, a több szálon futtatott cselekmény kerek egész marad az első perctől az utolsóig.
Persze amolyan vizuális pelyvaként belekerülnek az anyagba valóban szafari-szagú elemek is, mint például a székely szolga(béres) képe, amint a legcukrosabb csikós giccsromantikát idézve karikás ostorát pattogtatja a napsütötte legelőn. Vagy amikor a „kisbíró” (nemigen tudom, minek nevezzem, mert biztos nem az) „kisípolja” (igen, mert dobra nem futotta) a faluban, hogy akinek van kedve hozzá, mehet a magyar igazolványért. Ez utóbbi képsorral kapcsolatban azonban már ambivalens érzéseim vannak. Mert igaz ugyan, hogy rögtön beugrik a dicső múlt, amikor még volt kisbíró, dob, meg nagy magyar haza, de ugyanakkor a döbbenet erejével hat rám, hogy ez a „tömegtájékoztatási technika” itt és most működik. Ez is van. Van ez! (És erről nekem egy szafari-filmből kell tudomást szereznem.)
Az imént jeleztem, hogy minden történet a magyar igazolvány körül forog. Látszólag! Igaz ugyan, hogy ez volt az a vezérfonal, amely mentén Ferencziék végigszáguldottak a helyszíneken, ám csak úgy „mellékesen”, emberi életek, történetek, tragédiák és komédiák bontakoznak ki a vásznon. Egészen megdöbbentő volt például végignézni, amint egy kedves néni el-elcsukló hangon arról beszél, hogy felakasztja magát, amennyiben leánya nem ad kosarat román udvarlójának. Ezek azok az – egy nagytotál szuggesztív erejével ható – elemek, amelyek igazán jóvá tesznek egy dokumentumfilmet. A témáról való steril filozofálgatás, elméleti beszély, statisztikák csillogtatása: csupa olyan dolog, amely nem javítana a dolgozaton, sőt. Kiherélné. Egyébként a herélést végrehajtották mások, máshol, s jaj de sokszor. (Felrótták már A magyar buletinnek, hogy nem elég objektív, hiányzik belőle a hivatalos álláspont, meg ilyesmik. Kérdem én csendesen, minek az? Hiszen az érmének éppen ez az oldala került a föld felé az eddigi diskurzus során. A statisztika újabb nagycsütörtöke!)
A magyar igazolvány felszíne mögül a film során lassan előtűnik a kisebbség-többség viszony groteszksége. És itt nem csak a magyar-román viszonyra gondolok. Az egyik polgár azért nem folyamodhat igazolványért, mert jehovista. A másik azért, mert, horribile dictu, ortodox. Persze van választási lehetőség. Református lesz, vagy RMDSZ-tag. Micsoda távlatok! Csak azért, hogy „végre magyar lehessen, ahogy kell.” Ferenczi Gábor filmje tulajdonképpen az említett viszonyrendszerek groteszkségének látlelete. Erre utal egyébként a film címe is. A két egymásnak feszülő szó, a „magyar” és a „buletin”, önmagáért beszél, mint az öröklött állapot groteszk mivoltának nyelvi vetülete.
Ide kapcsolható egyébként a meghatározásban felbukkanó „vadkeleti” jelző is. Itt kérem, így mennek a dolgok. Van a filmben egy rendkívül figyelemre méltó képsor, amely mintegy véletlen, ottfelejtett epizódként jelenik meg. Két ló megy a réten, egy barna meg egy fehér. Neki is iramodnának szegények, de béklyó köti össze őket. Az iramodásból pedig a nevetséges, sántáló bakugrásokon kívül nemigen lesz semmi. Ez a képsor nem egyéb, mint a film bemutatta állapot szimbóluma. Lehetne elemezgetni, bölcseket mondani róla, de minek. Magán-meghatározásomból egyébként kimaradt a „botrányfilm” kifejezés. Ide biggyesztem hát. Mert sokan úgy gondolhatják, botrányos dolog így beszélni egy magyarság-igazoló okirat háttértörténetéről. Én úgy gondolom, nem az. És így is lehet beszélni róla. Mi több, kell is.
