A Győri Zsolt által szerkesztett kötet túlsúlyban egy Egerben tartott konferencia anyagát tartalmazza, ami kiegészül néhány, a brit filmtörténet bizonyos aspektusait érintő tanulmány fordításával. Valahogy így kell olvasni ezt a könyvet. Konferenciakötet jellegéből adódóan túl sokat merít a lehetséges olvasási-értelmezési stratégiák terén, eltérő nézőpontokat érvényesítve egymástól igencsak távol eső területeken; inkább a brit filmek magyar recepcióját tartalmazza, mintsem a brit filmtörténet fontosabb irányainak bemutatását.
A kötetben megtaláljuk a gyártási és forgalmazási stratégiákat szem előtt tartó, illetve a társadalmi beágyazódást, nemzeti arculatépítést vizsgáló filmtörténeti kutatásoktól kezdve a stúdiótörténeti, sporttörténeti, műfajelméleti, irodalomelméleti és reprezentációs kérdéseket firtató szempontok sokaságát. Ráadásul, hogy ki legyen egyenlítve a mérleg, még két, egy angol és egy magyar rendezővel készült interjú is helyet kap a kötetben, amelyek kérdésfelvetése leginkább elüt a kijelölt tematikától.
Kétségtelen, hogy ez egyfajta sokszínűséget kölcsönöz a brit filmek megközelítéséhez és vizsgálatához, de a téma iránt érdeklődő olvasó némi hiányérzettel marad. Nyilván nehéz egy ilyen anyagot egységes kötetbe gyúrni, ezt a bevezető szöveg is tanúsítja: „Átfogó filmtörténet helyett egy egyedi módon megkonstruált problémarendszer áttekintését kínálja a kötet, mely mit sem változtat azon a tényen, hogy nélkülözhetetlen a brit filmek ismerete." (7.). Viszont éppen ezt az áttekinthetőséget nehéz belelátni a kötetbe, valamit, ami a nézőpontok sokasága és a filmtörténeti „fejezetek" között eligazít, támpontokat ad a szegény nebuló kezébe. Ha már bevallottan oktatási segédanyagnak készült a kötet, akkor simán helyett kaphatott volna legalább egy olyan tanulmány is, amely nagy vonalakban felvázolja az angol film főbb vonulatait és sajátosságait.
A különböző tanulmányokban hangsúlyosan filmtörténeti és műfajelméleti szempontok érvényesülnek, felerősítve a filmek kulturális és társadalmi beágyazottságát. Talán ennek tudható be, hogy nem igazán van jelen a szerzői filmeket és stílusjegyeket vizsgáló megközelítés. Elég vicces, hogy a kötet nyitótanulmánya, Jeffrey Richards A brit mozi újragondolása a filmtörténeti és filmelméleti vizsgálódások egymást kiegészítő szerepének fontosságát hangsúlyozza, miközben egyértelműen az empirikus filmtörténet mellett teszi le a voksát – ráadásul az újragondolást a harmincas évek filmjeire alapozza. Az 50-es évek végét és a 60-as évek elejét meghatározó, szerzői stílusjegyeket és szociális érzékenységet mutató free cinema irányzatáról és az ebből kibomló, Karel Reisz, Lindsay Anderson, Tony Richardson nevével fémjelzett újhullámos filmekről alig esik szó a kötetben. Ez persze nem azt jelenti, hogy a kötet nem tartalmaz filmelméleti-stilisztikai kérdésfelvetéseket. Utolsó, többségében filmelemzéseket tartalmazó egységében néhány jelentős alkotó is feltűnik egy-egy filmmel képviselve. Ilyen Virginás Andrea tanulmánya, amely a modern/posztmodern reprezentációs kánon előjogait vizsgálja Michael Powell Peeping Tom (1960) című filmjében, kiemelt jelentőséget tulajdonítva a film formanyelvének, vagy Kalmár György szintén színvonalas szövege, amely a humanista testábrázolás hagyományának kimozdítását vizsgálja Greenaway A szakács, a tolvaj, a felesége és a szeretője (1989) című filmjében. A filmelemzések többségében viszont nem tudjuk meg, hogy a felvetett elméleti kérdéseknek mi (volt) a jelentősége egy adott szerzői életmű vagy filmtörténeti kontextus keretében. Az amúgy érdekes és elméletileg releváns kérdésekhez ilyenkor éppen az a brit háttér hiányzik, ami a kifejtett álláspontok érvényességét biztosítaná.
A fenti megjegyzések ellenére izgalmas dolgokat is találunk a kötetben, következetesen végigvitt szempontokat, amelyek nyomán sok minden kirajzolódik az angol film sajátosságából és filmtörténeti játszmáiból. Önkényesen, csak néhány gondolatot emelnék ki a kötetből.
Paul Swann a brit kultúripar és az amerikai piac felvevőképességének komplex viszonyát elemezve rámutat arra, hogy szemben a 40-es évek filmjeivel a 90-es években a kulturális fogyasztás szempontjából a nemzeti címkék egyre inkább érdektelenséget mutatnak: „A nemzeti hovatartozás – akár termékre, akár közönségre vonatkoztatott – kérdése, de talán maga a »brit« címke felett is eljárt az idő, ami a nemzeti és más keretek felbomlásával áll összefüggésben." (55.). Ennek meggyőző példája a nemzeti mítoszoktól független, egy bizonyos életérzést és korosztályt megcélzó Trainspotting (1996) betörése az amerikai piacra. Thomas Elsaesser a nemzeti arculatépítés stratégiáját vizsgálja a Thatcher-kormány idején, és rámutat arra, hogy a 60-as évek elejét meghatározó „realizmus" fogalmának használata ebben a korszakban már érvényét veszti, ugyanis az angol valóság minden mitikus reprezentációjának megvan a saját ellenkliséje. A politikai-társadalmi szempontoktól nem függetleníthető filmtörténet fordulópontjain viszont az figyelhető meg, hogy a hivatalos és nem hivatalos arculat helyet cserél, és az addigi szubverzív szemléletmód válik a hivatalos marketing adujává. Nyilván ebben üzleti szempontok is érvényesülnek, de a hatalom mindenkori legitimációs stratégiáira is érdekes fényt vet: hogyan használja fel a hivatalos kultúrpolitika a vele szemben megképződő ellenzéki mítoszokat saját arculatának megerősítéséhez, újrateremtve azt a „kulturálisan gazdag jelentéshálót, amelynek segítségével a nemzeti és történeti közösség önmagát mások, és maga számára értelmezhetővé teszi" (83.).
A műfajelméleti tömbből kiemelkedik Váró Kata és Győri Zsolt tanulmánya. Mindketten a filmek identitásformáló stratégiáit és társadalmi-reprezentációs összefüggéseit vizsgálják. Az utóbbi szerző az identitásformálás nemzeti karaktereit és ideológiai szempontjait keresi a 30-as, 40-es évek filmjeiben. Érvelése szerint a filmekben megjelenített hősök személyiségrajzában nem csak egy adott korszak társadalmi és politikai valóságának értékrendje érhető tetten, hanem nagy mértékben meghatározza és konstruálja azt. Bár ezek a filmek rendszerint a múltba helyezik a cselekményt, a jelennek a múlt általi legitimálására tesznek kísérletet. Érvelésében a 30-as évek „birodalmi filmjeiben" az önfeláldozó hazaszeretet eszméje és ezzel együtt egy erős ellenségkép exponálódik, míg később, a 40-es évek első felében már a csoport-összetartozás demokratikus alapelvei és a társadalmi pluralizmus kerül előtérbe, szemben az uniformizáló totalitarizmus eszméjével. Váró Kata a negyvenes évek konzervatív-kosztümös filmjeit hasonlítja össze a nyolcvanas évek kultúrörökség filmjeivel, és azt a következtetés vonja le, hogy furcsamód, a korai nosztalgikus és múltidéző filmek sokkal inkább reflektáltak az akkori társadalmi helyzetre, mint a 80-as évek öröksége, amely a magas kultúra szövegeinek megidézésével éppen a jelen problémái elől menekült.
Összegezve, a kötet mindenképp továbbgondolásra késztet és hiánypótló a magyar nyelvterületen, az olvasó kedvére válogathat a számára érdekes és meggyőző vizsgálódások sorában.
Győri Zsolt (szerk.): Fejezetek a brit film történetéből. Líceum Kiadó. Eger, 2010
.jpg)
