Tudja Isten miért, de a francia moziélet szunnyadni látszik mostanság, és semmilyen fontosabb témát nem tud szolgáltatni a Cahiers du Cinéma számára. Amerika viszont múlhatatlanul aktualitás tud maradni, s egy bemutatásra kerülő amerikai film képes törzsanyaggá kinőni. David Lynch Mulholland Drive című filmjéről van szó. Ha csak a címlapfotóról ítélnék, már annak is meg kellene győzzön arról, hogy „erős” filmről van szó (ugyanis két csókolózó nőt ábrázol), de meggyőzhet a rendező neve is, akit a hazai közönség főleg a Twin Peaks miatt ismer.
A szerkesztők, mintegy a mérleg másik karjaként, szépen kiegyensúlyozzák az amerikai filmet egy keletivel, Hou Hsiao-hsien Millenium Mambo című filmjével. Számomra nem tud meggyőző lenni ez a hasonlítgatás. Pedig Olivier Joyard és Jean-Marc Lalanne részletesen és párhuzamosan kielemzi a két filmet, kimutatva minden hasonlóságukat és különbségüket (Lynch és „HHH”, egy másik avangárd, 12. old.).
Visszatérve tehát a Mulholland Drive-ra: kiderül róla, hogy hogyan kerülnek egymásra benne az idő- és térsíkok, hogyan mosódnak el a határok. Megtudjuk, hogy van két női főszereplője, a „barna” és a „szőke”, s talán a barna elveszett emlékezetét keresik együtt, közben cserélődnek a testek, a szereplők, csak a hangok maradnak ugyanazok. Szóval inkább a technikai és dramaturgiai kivitelezés tökélyéről tudnak a kritikák beszélni: van a filmben minden, eszmei mondanivaló, posztmanierista megkettőződés, emlékezet, halál, ontológiai kérdések, mint: néző-e a szereplő vagy színész, élő-e vagy kép csupán (Halálos szerelem, 20.). Csak arról tudjuk meg a lehető legkevesebbet, hogy miről is szól a film.
„Táncolnak. A lányok szoknyája repül, a fiúk rockosan vonulnak. Gesztikuláló árnyékaik megkettőzik mozdulataikat. Előbb azt hisszük vannak vagy tizenöten, de aztán észrevesszük, hogy csak hatan. Egy számítógépes klónozás sokszorosította őket. Mindegyik pár többször van jelen a keretben és találkozik a parketten a másával. [...] Mulholland Drive meg sem kezdődött még, és már minden itt van sűrítetten ebben a két- vagy háromperces előjelenetben. A megkettőződés, az ábránd, a párok megalakulása és felbomlása: a film egész tematikus szerkezete össze van gyűjtve egyetlen plánban.” (J.-M. Lalanne: A párok eltűnése, 15.)
Mint említettem, a címlapon két nő csókolózik: tabutéma, de szép, ezért ideális mint címlapfotó. De erről a jelenetről senki sem ír egy halvány sort sem – vajon mit jelenthet a filmben? Ennél az elhallgatásnál nincs is jobb reklám a film számára: kíváncsivá tesz. Az elsőként említett cikk egy fél sorban utal arra, hogy itt női szerelemről van szó. A másik cikk írója sokkal bátrabb, a kényes kérdést már a címben érinteni látszik. Lehet, hogy a film nem is erről szól?, hogy ez tényleg csak ürügy?
Amerika még egyszer megjelenik ebbe a lapszámban. Erdő mellett és New York-ban nem jó lakni... azóta. John Carpentert, a Ghosts of Mars rendezőjét kérdezték filmjéről és az eseményekről. Az interjú két ponton érdekes: amikor kiderül, hogy az Escape from New York című filmjét a World Trade Center tetejéről filmezte, ahonnan többé senki nem fog filmezni semmit; illetve amikor elárulja, hogy horrorjai egy alapvető gyerekkori tapasztalatból táplálkoznak, amikor találkozott a Gonosszal. Ez érthetően felcsigázza a riportereket, akiknek végül semmi konkrétumot nem sikerül kicsikarniuk, mivel a rendező szemérmesen és konokul hallgat az eset felől. Az amerikaiak jövőképe viszont egyszer s mindenkorra megváltozott. A szinte kétszáz éves, történelem nélküli béke alatt jó volt egy kicsit félni a vászon előtt. Most azonban... Amerikát 1812 óta nem támadták meg. A valóság pedig minden fikciónál szörnyűbb és veszélyesebb.
