Miért rendez az operatőr, és miért operatőrködik a rendező? Miért kell a Mátyás szobornak feltétlenül látszania egy kolozsvári tudósításban? Hogyan hat a televíziózás a filmkészítésre? Mitől erdélyi az erdélyi film, egyáltalán lehet-e ilyesmiről fantáziálni? – Xantus Gábor, Tompa Gábor, Schneider Tibor, Erdős Zsigmond, Lakatos Róbert, Fazakas Szabolcs és Zágoni Balázs többek között ezekről a kérdésekről beszélgetett el a Filmtett egyéves születésnapján.
Zágoni Balázs: Többen közületek saját kisfilmet, rövidfilmet is rendeztetek, illetve fényképeztetek, merthogy ennek a szakmának az erdélyi gyakorolatában ez a két dolog gyakran szorosan összefügg. Elmondanátok, hogy a számotokra miért és melyik a fontosabb, illetve hogy elsősorban operatőrnek, vagy rendezőnek tartjátok-e magatokat?
Erdős Zsigmond: Én elsősorban operatőr vagyok, ezt a szakot végeztem el a főiskolán. Hogy az ember ebben a szakmában rendező vagy éppen operatőr? Nekem úgy tűnik, operatőrnek könnyebb lenni, mint rendezőnek; a rendezés, Erdélyben különösképpen, egy igen nehéz és fáradságos munka.
Lakatos Róbert: Én is operatőri szakot végeztem Lengyelországban, viszont nekünk voltak olyan óráink a főiskolán, ahol az operatőri etűdjeinket magunk is rendeztük. Ez nyilvánvalóan azért volt fontos, hogy bizonyos szabadságot adjanak nekünk a képpel való kísérletezésben. Én is elsősorban operatőrnek tartom magam; az hogy rendeztem is, annak köszönhető, hogy volt bennem egy történet, amit meg szerettem volna csinálni.
Schneider Tibor: Én operatőrként dolgozom egy közszolgálati televíziónak, és rendezői szakot végeztem a főiskolán. Amikor kapok egy felkérést vagy egy megbízást, szeretem már az elején tisztázni a megrendelővel, hogy milyen funkcióban számít rám, és szeretnék ahhoz igazodni.
Xantüs Gábor: Hosszú ideig kényszerültem arra, hogy a bukaresti közszolgálati televízió kötelékében, de erdélyi státusban dolgozzam. Ez bizonyos esetben jó, más esetben rossz, de mindenképpen egy eléggé jól körvonalazott alkotói életformát jelent. Én operatőr-rendezőnek tartom magam, sok esetben a forgatókönyvet is így írom, és ebből a helyzetből most már nem is kívánkozom másfajta alkotói pozitúrába.
Tompa Gábor: Nem tudom mennyire fontos, hogy én minek tartom magam. Színházrendezői szakot végeztem, színházigazgató vagyok, de lehet, hogy operatőrnek tartom magam; Az első munkám egy nonkonformista etűd volt, amit magam fényképeztem egy hétkilós géppel, és ez nekem a mai napig is a legkedvesebb munkám. Azt, hogy minek tartsam magam, döntsék el mások.
Fazakas Szabolcs: Én még jelen pillanatban is tanulom a szakmát, az idén fogom befejezni a budapesti Filmművészeti Főiskolát. Operatőr szakon vagyok, de az elkövetkezőkben szeretnék rendezéssel is foglalkozni.
Z. B.: A legtöbben közületek tévében dolgoznak, éppen ezért lesz talán ismerős számotokra az a probléma, aminek az illusztrálására egy nagyon rövid történetet szeretnék elmesélni. A Filmtettről egyszer egy olyan anyag készült a Duna Tv hírműsora számára, amelyben az interjúrészleteket megszakító bejátszáson Jakabffy Samu menedzserünk volt látható, amint hangos szóval kínálja az újságot Kolozsvár főterén, Mátyás király szobra előtt. Akkor meg is kérdeztem Schneider Tibitől, hogy erre most miért van szükség, merthogy nem igazán így szoktuk terjeszteni a lapot, tehát nem nagyon volt reális a jelenet. Erre körülbelül az volt a válasz, hogy a magyarországiaknak így kell ezt lefilmezni, innen tudják, hogy ez Kolozsváron játszódik. Tehát mintha minden városnak, és az erdélyi létnek is, volnának ilyen kitüntetett pontjai, amelyeket hogyha nem helyezünk el egy filmen, akkor az már nem is erdélyi film, és egyáltalán azonosítani sem lehet, hogy miről van szó. Vajon egy ördögi korról lenne-e itt szó, melyben a televízió azt mondja, hogy ezt kérik az erdélyi nézők, az alkotó pedig azt tudja mondani, hogy ezt kéri a televízió, és akkor soha nem derül ki, hogy valójában miért is van ez így? Vagy ez csak egy mondvacsinált probléma?
Sch. T.: Ez a történet megközelítette a valóságot, korábbról is voltak ilyen jellegű tapasztalataim. Az Egy elvont ismeret című tízperces kisfilmünkben, melyet Könczei Csillával forgattunk, öt-hat kolozsvári értelmiségi beszélget a lehallgatásról. A film formailag azokat a videoartos megoldásokat tükrözte, amelyekkel akkoriban kisérleteztünk. Ez egy sikeresnek mondható film lett, több nyugati videoart-fesztiválon vetítették, nyugati televízióadókban gyakran sugározták. Ezek után elvittük a Magyar Televízióba, ahol egy szerkesztő azt mondta, hogy tegyünk rá néhány kolozsvári vágóképet, s akkor esetleg sugároznák. Ilyenkor világosan látszik ez a fajta kiszolgáltatottság: amikor megcsinálsz egy dolgot, és megpróbálod eladni, azt vagy megveszik vagy nem, mikor ők kérnek valamit, akkor úgy kell megcsinálni, ahogy nekik tetszik. Ez sajnos valóban egy ilyen ördögi kör, mert amikor mi ezekbe a kompromisszumokba belemegyünk, utána már valósággal elvárják tőlünk őket.
X.G. Én nem tapasztaltam egyértelműen ezt a konkrét igényt bizonyos jelzésekre vagy bizonyos sztereotípiákra. Szerkesztői vagy szerkesztőségi koncepciók nyilván szerepet játszhatnak ebben, de ezt nem tartom kötelező érvényűnek. A kompromisszum persze mindig benne van alkotó és a megrendelő viszonyában, kérdés az, hogy mennyire megyünk bele a kompromisszumokba.
F. Sz.: Főleg kereskedelmi televízióknál dolgozom, de konkrétan nem szembesültem azzal, hogy ennyire direkt elvárásaik lennének. Azt mindig a tudomásunkra hozzák, hogy elvárások vannak, amelyeknek meg kell felelni, különben nem fogadják el a filmet, amit készítünk. Ettól függetlenül én nagyon remélem, hogy a jövőben a fiatal alkotóknak lesz lehetősége úgymond „szabad filmeket" készíteni, nem kifejezetten megrendelésre.
E. Zs.: Itt nyilván külön kell választani ezt a két esetet. Ha egy filmes pályázatokból gyűjt össze pénzt a saját munkájára, akkor tényleg létezik egy alkotói szabadság, amiben kompromisszumokat már csak a pénzhiány okozhat. És van a megrendelés. Ott viszont vannak elvárások, de az inkább munka, kevésbé alkotás. Ebben is lehet persze szépség, de itt egyfajta szolgáltatást végez az operatőr. És itt már kemény szabályok vannak: vagy megcsinálod úgy, ahogyan ők elvárják, vagy legközelebb másvalaki kapja a megrendelést.
Z. B.: Szerintetek, akik egyaránt dolgoztok magyarországi és itteni közszolgálati televízióknak is, van-e különbség a budapesti és a bukaresti igények között?
Sch. T.: Voltak olyan munkáim, amelyeket csak itt fogadtak el, de olyanok is, amelyeket csak ott. A megrendeléseknél szeretném azért elkerülni a félreértéseket, és általában ez nem is olyan nehéz, mert már a szerkesztésben is egészen más szempontok érvényesülnek: például egy olyan munkában, ami úgy kezdődik, hogy „Marosvásárhely egy olyan város Erdélyben, ahol felearányban élnek magyarok és románok” – nos ez nyílván a bukaresti magyar adásnak nem kell, a Duna Televízióban ezt fontos elmondani, másfelől pedig azok a nézők, akikről ez éppen szól, amúgy is tisztában vannak vele.
X.G.: Úgy tűnik, hogy nekünk, hadd mondjam azt, erdélyi filmeseknek, sikerült kialakítanunk egy olyanfajta sztereotip látásmódot, ami máshol, pl. Észak-Írországban vagy Skandináviában egyáltalán nem jellemző. Ha például az első snittben nekiállnak harangozni, az az anyag biztosan Erdélyben készült, és az is valószínű, hogy erdélyi, vagy egy Erdélybe nosztalgiából idelátogató magyar filmes készítette. Itt valóban kialakult egy ilyen formanyelv, ami most már, hogy kialakítottuk, igényelnek és elvárnak, mert Erdély még mindig egy egzotikus tájnak számít, vagy egzotikumként próbálják megmutatni, kifényképezni és eladni. Ez sajnos így vonult be a köztudatba, és valamit tenni kellene, hogy ne maradjon így: másképp kellene néznünk, másképp kellene láttatnunk Erdélyt, és meg kellene találnunk az új formanyelvet ehhez.
Z. B.: Fesztiválokon, filmszemléken precíz és pontos meghatározása van annak, hogy mi tekinthető az illető ország vagy nemzet filmjének: a gyártó hány százalékát adja a befektetett összegnek, a rendező, a színészek, a stáb az illető országból származnak stb. Ti akik nem producerként, hanem alkotóként vesztek részt a filmek készítésében mit tekintetek erdélyi filmnek?
T.G. : Én nem hiszem, hogy létezik az „erdélyi film” mint olyan. Egyelőre legalábbis nem létezik. Tehát még azt az 1913-as Bánk bánt sem lehet erdélyi filnek minősíteni. Nem tudom, hogy a többiek hogy vannak ezzel. A Kínai védelem esetében, amely egy kis költségvetésű film volt, a 120 millió forintos összköltségből a pénzek kétharmada volt magyar. Erdélyi filmgyártás, mint tudjuk, nincs; erdélyi film, mint olyan, szintén nincs; erdélyi tematikájú film van, legyen az dokumentumfilm, játékfilm vagy kisjátékfilm.
Z. B.: De Gábor, te minek tekinted a saját nagyjátékfilmedet, amelyet erdélyi szerző műve alapján erdélyi rendező, nagyrészt erdélyi színészekkel Erdélyben forgatott?
T. G.: Egyszerűen játékfilmnek tekintem, ami magyar-román-francia koprodukcióban készült; tehát különlegesen nem tekintem erdélyi filmnek, noha valóban itt forgattuk, és a helyszínek jellegzetesen erdélyi helyszínek voltak. De csak annyiban erdélyi a film, amennyiben mondjuk én is erdélyi vagyok és a helyszíneket magam választottam ki egytől egyig, de ettől még nem hiszem, hogy ezt erdélyi filmnek kellene nevezni.
Z. B.: Miért nem?
T.G.: Azért nem, mert az egy olyan megszorítás, ami értelmetlen bármilyen művészetben. De ha itt jönne egy iskola, ami talán létrejöhetett volna Janovics Jenő-féle alapozás után, ha nem lép be Trianon, és lenne itt egy filmstúdió, akkor lehetne beszélni erdélyi filmgyártásról. De nem hiszem, hogy attól, mert a film itt játszódik, máris erdélyi lesz. így a Coppola Draculája is erdélyi havasalföldi film lenne. Talán azt mondhatjuk igazán erdélyi filmnek, amelynek mindene, a gyártása, az iskolája, a helyszíne, a szereplői, a résztvevői itteniek. Itt azonban, egyelőre, még nem beszélhetünk egy erdélyi filmiskoláról, nem is igazán van hagyománya, ezt fel kellene valahogyan építeni, ami szép feladat volna.
Z.B.: Amikor én erdélyi filmről beszélek, akkor egy olyan módon megfogalmazott filmre gondolok, amely számomra, erdélyi magyar számára otthonosan szólal meg, ismerős hangon, ami esetenként akár a magyarországi magyar vagy a romániai román stílusra sem érvényes, bár mind a két kultúra ebben találkozik. Tehát, nem annyira egy szigorúan gyártási rendszerben megfogalmazott erdélyi-nem erdélyi filmről beszélünk akkor ott kellene kezdenünk, hogy hogy vagyunk az egész Erdély kérdéssel, hanem inkább arról, hogy mi az, amit a magunknak tekinthetünk ilyen módon, mi az, ami otthonosan, sajátként szólal meg.
Sch. T.: Nekem mindig is nagyon tetszett, hogy Gothár Péter filmjeiben a főcím alatt rögtön ott szerepel például az, hogy: Megáll az idő, s alatta: magyar film. Az Igenis, Bram Stoker elvtársra én is felírtam, hogy transzilván film. Ez egy ilyen gesztus volt Gothár felé. És Erdély ilyen szempontból még valóban egy provincia. Gondoljunk csak a magyar film esetére: még a legnézettebb magyar filmeknek, A miniszter félrelépnek vagy a Meseautónak sem jön ki a gyártási költsége. Magyarán ez azt jelenti, hogy nincs elég közönség, tehát Magyarország is túl kicsi egy filmgyártáshoz. Az amerikai filmnek az a nagy előnye, hogy egy olyan hatalmas országban, mint Amerika, annyi mozi van, hogy ha egy dollár vagy tíz dollár a mozijegy, akkor is kijön az ára, ha csak Amerikában nézik meg, nemhogy világforgalmazásba kerüljenek. Lehet, hogy ilyen értelemben illúzió még az erdélyi filmgyártás, de úgy érzem, nekünk kötelességünk, hogy ennek az illúziónak a nyomába eredjünk valamilyen formában. Én akkor annyit tudtam csinálni, hogy felírtam, hogy transzilván film; az, hogy ez hogyan lesz tovább, talán nem csak rajtam áll.
E. Zs.: Erdélyi film tényleg nincs, legfeljebb erdélyi alkotó van. A Jánó testvéreket együtt csináltunk Makó Andreával, magyarországi pénzből, úgyhogy ez egy magyar film. A téma viszont erdélyi volt, ezt más valószínűleg nem tudta volna megtalálni, ilyen értelemben erdélyi a film. Jobban mondva, talán az a fontos, hogyha erdélyi témájú filmek készülnek, szerencsésebb, ha erdélyi alkotók készítik el. Az lenne az igazi persze, ha itthoni pénzekből is készülhetnének filmek, vagyis az itthoni kis és nagyvállalkozók látnának abban fantáziát, hogy ebbe fektessenek be.
T. G.: Nekem még az jutott eszembe, hogy attól is függ, hogy egy film erdélyi-e vagy sem, hogy például látták-e, bemutatták-e Erdélyben. Az én filmem már csak azért sem erdélyi film, mert mindenütt bemutatták, Berlinben, Sáo Paolo-ban, Edinborough-ban, Milanóban, Budapesten, Karlovy Vary-ban, csak éppen Erdélyben nem. Az hiszem, hogy ugyanígy van Tibi is az Igenis, Bram Stoker elvtárssal. Egy kicsit furcsa erdélyi filmről beszélni a közönséggel, akik nem láttak erdélyi filmet, kicsit úgy érzem, mintha a nigériai jéghokiról beszélnénk.
X. G.: Lényeges különbség az, hogy amikor megpróbáljuk bevezetni az erdélyi film fogalmát, akkor játékfilmekre, a televíziózásra vagy a köztes műfajokra gondolunk. Itt van persze a levegőiben a „hely szelleme" is, hiszen 1903 és 1918 között volt itt egy Janovics-féle filmgyár, volt egy Transzilvánia filmstúdió, elkészült több mint 90 különböző műfajba sorolható, celluloid szalagra készített alkotás, ami után egy hosszú szünet következett. És szerintem épp innen kellene kiindulni, ebben az irányban kellene tovább ásni, hogy esetleg tíz év vagy huszonöt év múlva azok, akik majd a helyünkön ülnek, erdélyi filmgyártásról beszélhessenek. Sajnos a körülmények nem a felé mutatnak, hogy ez természetes folyamatként, önmagától kifejlődjön. A televízió mint közeg erre véleményem szerint alkalmatlan, sőt káros is; a hiteles alkotómunkára a televízió intézményként és műfajként a lehető legkártékonyabb, amit csak ki lehet találni, de más nincs helyette. Amit tenni lehetne, az az, hogy legalább műhelyek szintjén kialakuljon egyfajta itteni, erdélyi alkotómunka; hogy erdélyi ne csak a díszlet legyen, az erdélyiség ne csak a hegyeket, a patakokat, a csobánt, a juhnyájat jelentse, hanem egy valódi szellemi kisugárzást is.
Beszélgethetünk külön az erdélyi televíziózásról, aminek van most már egy harmincéves hagyománya, és itt-ott ebben föllelhetőek sajátos filmnyelvi jegyek is; van több, a kisjátékfilm szintjéig eljutott alkotás, igaz, eléggé névtelenek, és eléggé a feledés homályába merültek, de tulajdonképpen ezek lennének azok, amikor egy erdélyi forgatókönyvíró vagy rendező itteni színészekkel, operatőrökkel, sajátos erdélyi látásmóddal próbál meg valamit bemutatni.
Z. B.: Sokan közületek, részben anyagi vagy egyéb korlátok miatt, dokumentum- és kisjátékfilmkészttéssel próbálkoztatok. Gábor, te már egyszer végigjártad a nagyjátékfilm-készítés útját itt Erdélyben. Szerintetek milyen esélyek vannak arra, hogy vagy a magyar, vagy a román finanszírozási rendszerben erre önálló keretet különítsenek el idővel?
T. G.: Az én filmem esetében nem én jelentkeztem, hogy ezt meg szeretném csinálni, hanem az Objektív Filmstúdió kért fel rá. Romániában a MediaPro monopolizálta az egész filmgyártást, amit én nagyon rossz jelnek tartok, mert megszűntek azok a bizonyos megszámozott filmgyárak és stúdiók. Ennek az az egyik sajnálatos következménye, hogy korlátozódnak a koprodukciós lehetőségek is. Ahhoz, hogy erdélyi film úgy szülessen, hogy ezt ne máshonnan támogassák, valóban vagy szerencse kell, vagy valamilyen konjunktúra. Én egyre inkább úgy érzem, hogy van egy szándék a filmgyártás átpolitizálására: különféle politikai érdekek szolgálatába állítják, és ezáltal megosztják a filmszakmát. A valódi megoldás szerintem is az újraalkotás, kellene teremteni egy erdélyi filmiskolát, filmgyártást, filmoktatást, ami egy nagyon nehéz vállalkozás, de egyszer már sikerült, és talán most sem teljesen lehetetten.
X. G.: Az első lépés, talán az lehetne, ha összefognánk ezt a mindennapi megélhetés okán nagyon atomizálódott itteni szakmát egyfajta műhely köré, létre kellene hozni egy olyan fórumot, ami segítené az alkotást, az önszerveződést, és ami legfőképpen arra volna jó, hogy egy szakmai presztízst tudjon magának kivívni. Ha lenne egy ilyen szervezet, az talán a pénzügyi támogatottságra is hatással lenne, és az alkotómunkát is nagyban előmozdíthatná.
T.G. Az is nagyon érdekes ugyanakkor, ha a színház felől nézzük a dolgokat, hogy Erdélyben, ahol a színjátszásnak kétszázvalahány éves hagyománya van, színházelmélet és színikritika egyáltalán nem létezik. Vannak ugyan próbálkozások, de valahogy nem tudott beindulni semmi maradandó. Éppen ezért, az a tény, hogy például a Filmtett a film elméletével is foglalkozik, az, hogy most itt ülünk, és az erdélyi film kérdéséről beszélgetünk, akár létezik ez, akár nem, mindez egy nagyon fontos és biztató dolog.
Z. B.: Ünnepélyesen állapíthatom meg, hogy ha nagy megoldásokkal nem is tudtunk előállni ebben a beszélgetésben, az úgynevezett Erdélyi Filmműves Céh megalapításának ötletét talán sikerült elültetnünk. Az nyilvánvalóan nem valósítható meg egyik napról a másikra, hogy olyan szintű erdélyi, nagyjátékfilmek készüljenek, amelyek fölhívnák magukra a szakma és a producerek figyelmét, de az mindenképpen egy előrelépés lenne, ha a Filmtett második születésnapján a már bejegyzett Filmműves Céh működéséről tudósíthatnánk az érdekelteket. Köszönöm a résztvevőknek, hogy elfogadták a meghívást, és létrejöhetett ez a beszélgetés.
* Az itt közölt változatot a beszélgetés teljes anyagátíik részleteiből állítottuk össze. (A szerk.)
