A Nordisk Film a legrégebbi, ma is működő filmstúdió, mely közel 100 éves pályafutása során olyan rendezőket termelt ki magából, mint Lars von Trier és Bille August, vagyis minden mellébeszélést félretéve: megteremtette, majd világhírűvé tette a dán filmipart.
Mint minden tartósan gyümölcsöző vállalkozásnak, a dán filmgyártásnak is megvolt a maga első, határozott úttörője, Ole Olsen, akinek első nagy lépése a filmipar irányába egy mozi létrehozása volt 1905-ben, Koppenhágában, amit aztán a következő évben egy saját stúdió alapítása (akkor még Ole Olsen Filmgyára néven) követett a főváros egyik kerületében, Valbyben. Olsen komoly összegeket fektetett az akkor még teljesen újdonságnak számító iparágba, ráadásképp pedig számos, a szórakoztatóiparban tevékenykedő üzletember is mellészegült, akiknek akkor még fogalmuk sem volt, hogy ez az újfajta kereseti lehetőség később egy valódi kincsesbányává változik, befektetésük pedig busásan megtérül. A Nordisk Film Kompagni 1906. november 6-án indult hivatalosan hódító útjára, az első film, amit a stúdió berkeiben készítettek, a Duer og måger (Galambok és sirályok) című kétperces riportfilm volt. Év végére a cég kabalája is megjelenik, mégpedig a stúdiólogóról már jól ismert, a földgolyó tetején magasztosan feszítő jegesmedve – beszédes kép, nemde?
A következő évben a Nordisk Bécsben és Londonban is társvállalatokat hoz létre, az Oroszlánvadászat (Løvejagten, 1907, r. Viggo Larsen) pedig hatalmas sikereket ért el, 256 példányban kelt el. A tízperces „dzsungelfilm” nem véletlenül volt ilyen népszerű, hiszen hatalmas botrány övezte – a film kedvéért ugyanis valóban lelőttek két oroszlánt, melyeket a hamburgi állatkertből hozattak, kemény 5000 német márkáért. Peter Adler Alberti, a dán igazságügyi miniszter leállította a filmezést, Olsen és stábja viszont figyelembe sem vette a dolgot, és nyugodtan befejezte a tervezett történetet, majd Svédországba csempészte a filmet, ahol hatalmas sikert aratott – mondhatni a botránynak köszönhetően. A film operatőrét, Axel Graatkjært letartóztatták és egy napot börtönben ült, Alberti pedig kitiltatta a filmet Dániából, és visszavonta Olsen moziműködtetési engedélyét.
Mivel a filmipar kezdettől fogva a filmgyártó nemzetek közötti üzletről szólt, így a korabeli producerek, akik az ipar hajnalán törtek a csúcsra, nagy hangsúlyt fektettek a nemzetközi forgalom beindítására is. Ez alól Ole Olsen sem volt kivétel, aki 1908-ban létrehozott egy leányvállalatot New Yorkban, Great Northern Company néven, hogy majd azon keresztül igazgassa a dán filmek terjesztését az amerikai piacon.
1910-ben megnyílt a második stúdió is Valbyben, a Den hvide slavehandel (The White Slave Trade, 1910, r. August Blom) című filmmel pedig bevezették a többtekercses filmek gyártását, így egyre hosszabb filmeket tudtak produkálni – bár a forradalmasítást a Fotorama találta ki, Olsen rögtön lecsapott rá és magáévá tette az ötletet. A Nordisk hamarosan közhasznú társasággá avanzsálódott, az ügyvezetői széket természetesen Ole Olsen foglalta el (1911 és 1922 között), a vezető igazgató pedig August Blom lett. Ekkor bukkant fel a Nordisknál Valdemar Psilander, aki öt év alatt közel nyolcvan produkcióban játszott a stúdió égisze alatt, és azokban az időkben ő volt a legnépszerűbb és legjobban fizetett színész – anyagi követelései már-már csődbe vitték munkáltatóit. 1914-re, közel 1700 alkalmazottal, a Pathé után a második legnagyobb filmstúdió lett Európában – 143 fikciós, 46 dokumentumfilmmel és 7000 eladott kópiával ez volt a Nordisk némafilmes aranykora. A filmgyártást narratív és stilisztikai szinteken is standardizálták, így nem lehetett túlbúrjánzó szerzői motívumokat felfedezni, leginkább a már Amerikában jól ismert műfajokkal lehetett itt is találkozni: melodráma, komédia és thriller.
A Nordisk-filmekre jellemző volt az intenzív színészi játék és a speciális fényeffektusok használata, a külső és a belső helyszínek is nagyon valósághűen voltak ábrázolva. A filmekben folyton ugyanazok a karakterek ismétlődtek, így a korabeli Nordisk-kollekciót átfutva rengeteg cirkuszi artistával, tékozló fiúval, tisztviselővel, földbirtokossal és gróffal találkozhatunk. Ebben az időben jelentek meg az első dívák is, bár nem rendelkeztek megfelelő mennyiségű színésznővel, akik szerepelhettek volna a piacképes erotikus melodrámákban, így a táncos némafilmekbe jobb híján balett-táncosokat kellett szerződtessenek, akikből később szerepeiknek köszönhetően vált sztár (lásd. Elna Jørgen-Jensen). Kárpótlásul viszont Clara Wieth Pontoppidan mellett a nézők megismerkedhettek Asta Nielsennel is, aki Németországba való vonulása előtt négy dán filmjéből kettőt (Balletdanserinden / A balett-táncosnő, 1911; Mod Lyset / A fény felé, 1919) a Nordisknél forgatott. Ekkor került a stúdióhoz az akkor még abszolút ismeretlen Carl Theodor Dreyer, aki teljes munkaidejében némafilmes inzertek írásával foglalkozott. Ki is gondolta volna, hogy Dánia következő rendező-üdvöskéje lakozik benne? Dreyer 1918-ban debütál első rendezésével Svédországban (Az elnök /Præsidenten).
Az első világháború kitörése kegyetlenül megtépázta a filmipart. Amellett, hogy az orosz piac bezárta kapuit, a Nordisk legfontosabb külföldi kapcsolata, Németország is csődöt mondott, mivel minden külföldi filmet betiltottak. A stúdió nemcsak milliókat veszített, hanem a pénzzel együtt a legtehetségesebb emberek is továbbálltak. Lau Lauritzen rendező, akinek nevéhez több mint 200 Nordisk-produkció fűződik, átigazolt a Palladiumhoz. A súlyos csapást nemigen követhette más lépés, mint az, hogy 1917-ben a stúdió beszüntette tevékenységét. A háború után gyakorlatilag a semmiből folytatták (kezdték újra?), és igazából soha többé nem nyerték vissza a nemzetközi piacon elért eredeti pozíciójukat. Amúgy ez érdekes jelenség, hiszen a svédek éppen a háború után kezdték felvirágoztatni filmiparukat, ők voltak az elsők, akik lemondtak a bejáratott műfajokról, és önmagukból kezdtek építkezni. A Nordisknak viszont csak egyre rosszabbul áll a szénája, noha történnek némi változások a vezetőségnél: A.W. Sandberg nemcsak rendezőként, hanem a termelési részleg vezetőjeként is bemutatkozik, a következő három évre pedig H. Bloch Jespersen lesz az új ügyvezető igazgató. 1928-ban csupán egyetlen film készül (The Joker / Jokeren), melyet ráadásul a német Georg Jacoby rendez, leginkább külföldi színészek vendégszereplésével. A pohár ezzel ismét betelt, a céget felszámolják.
A céget Carl Bauder, tehetős tőzsdeügynök húzza ki a slamasztikából, aki eddig is a részvények nagy részének tulajdonában volt: megalapította a hangosfilmeket készítő Nordisk Tonefilmet, amit a következő évben aztán egybeolvasztott a csődbe jutott Nordisk Filmmel. Bauder sosem került látványos vezetői pozícióba, de a bizottság tagjaként a háttérből igazgatta a céget. A Petersen&Poulsen szabadalmazott hangosfilm eljárásának jogos tulajdonosaként 1934-ben megnyert egy pert, ami arra kényszerítette a nagy amerikai stúdiókat (Paramount, Fox, MGM), hogy fizessenek a Nordisknak a „zajtalan” skandináv hangtechnikáért.
1931 májusában – természetesen a Nordisk Tonefilm égisze alatt – sor került az első dán hangosfilm bemutatására (Præsten i Vejlby / The Vicar of Vejlby, r. George Schnéevoigt). Igaz, hogy egy évvel korábban Schnéevoigt már készített egy hangosfilmet, de abban a párbeszédek norvég nyelven zajlottak, így tehát ez volt az első, hivatalosan is dán hangos nagyjátékfilm. A film hatalmas siker volt, és a befektetés háromszorosát hozta profitként a stúdiónak. Az alkotók reményteli jövőt láttak maguk előtt, noha a nemzeti piac mérete éppenséggel nem hatott túl ösztönzően. 1934-ben egy magyar név is felbukkant a Nordisknál: az addig Hollywoodban tevékenykedő Fejős Pált (aki néprajzkutató, filmrendező, vegyész és régész egy személyben) eredetileg játékfilmek készítésére szerződtették, hogy emelje a dán filmek nemzetközi színvonalát, de három film elkészítése után megunta a filmezést, és vissza akart vonulni. A Nordisk ekkor úgy döntött, hogy finanszírozza bármilyen általa kiválasztott helyszínre való utazását, így a Dán Nemzeti Múzeum terepgyűjtőjeként Madagaszkáron és a Seychelles-szigeteken is járt. „Az egyetlen hely, ahol filmet szeretnék csinálni, az Madagaszkár” – jelentette be egy nap Fejős Pál a vezetőségnek. „Miért éppen Madagaszkár?” – kérdezte Bauder. „Mert ott bennszülöttek élnek és én bennszülöttekkel szeretnék filmet készíteni” – felelte Fejős. Hogy megtartsa világhírű filmrendezőjét, a Nordisk teljesítette a képtelenségnek tűnő kívánságot. Néhány hónap elteltével Fejős már Madagaszkáron filmezett, ekkor készült a Fekete horizontok (Svarta horisonter) című hat részből álló dokumentum-filmsorozat. Ugyanebben az évben a Nordisk élére új ügyvezető igazgató kerül Holger Brøndum személyében, aki 1936 és 1964 között tölti be ezt a pozíciót. A stúdió ebben az időben nem szűkölködött a nagy nevekben, hiszen a kor egyik legnagyobb rendezője, Benjamin Christensen legutolsó négy filmjét (Skilsmissens børn / Children of Divorce, 1939; Barnet / The Child, 1940; Gå med mig hjem / Come home with me, 1941; Damen med de lyse handsker / Lady with the Light Gloves, 1942) a Nordisknál forgatta.
Hiába kezdtek ismét beindulni a dolgok, a háború ismét közbeszólt: 1944. február 7-én, a Weserübung hadművelet következtében – mely során Németország lerohanta Dániát és Norvégiát – a németek felrobbantották a stúdiókat Valbyben, március 31-én pedig a Kinopalæet mozit is lerombolták. 1946-ban két új rendezőasszisztens került a gyárhoz: Erik Balling, aki hamarosan forgatókönyvíró, rendező, producer, végül pedig ügyvezető igazgató lesz, és Ove Sevel, aki az új Nordisk Film Junior részleg vezetője lesz, ahol dokumentumfilmeket, reklámokat, gyerekfilmeket és már meglevő produkciók dán verzióit készítik el. ’56-ban Erik Balling megrendezi az első színes dán filmet (Kispus), mellyel a Nordisk egyben 15 éves születésnapját is megünnepli. A következő év kellemes meglepetéseket tartogat Balling számára, ugyanis a Grönlandon forgatott, Qivitoq című alkotását Oscar-díjra jelölik, amit ügyvezető igazgatói előléptetése követ (1957 és 1989 között tölti be a tisztséget).
(Folyt. köv.)