Vannak vidékek, ahol közel az ég, ahol kéznyújtásnyira a megfoghatatlan, amelyeket Szentföldnek neveznek a halandók. Ilyen vidék a Himalája, Tibet és Nepál, a világ teteje. Ezen a tájon forgatták a Hét év Tibetben és a Himalája – Az élet sója című filmeket. Mindkettő valós történetet dolgoz fel, témájában, képi világában, üzenetében is sok a hasonlóság, ám lényegileg különböző világ- és rendezői szemléletet képviselnek.

Heinrich Harrer (Brad Pitt), a Hét év Tibetben című film főszereplője meghódítani jön a csúcsokat, s nem is akármikor: a berlini olimpia idején. A forgatókönyvíró szerint Harrer nem politizál, a valóságban azonban az SA önkéntese, majd az SS tisztje volt. Személyisége is ilyen, a fasiszta Németország erősakaratú, lenszőke, árja hőseként, faji fensőbbségének tudatában vág neki a Nanga Parbat csúcs meghódításának, ami „nemzeti rögeszmévé vált, a német büszkeség ügyévé". Harrer nem hisz más erőben, csak ami a karjában, lábában, hátizmaiban feszül, csak saját öntörvényeit ismeri, s nem tekint drágának semmit azért, hogy feljusson a csúcsra, hogy övé lehessen a győzelem. Feleségét, születendő gyermekét is feláldozza a szent cél, a Himalája meghódítása érdekében.

Jean-Jacques Annaud: Hét év Tibetben

Harrer élete valóban izgalmas, nem mindennapi életút, Annaud jól látta meg a sztoriban az üzlet lehetőségét, látványos kalandfilmet forgatott, nagy nevekkel, gyönyörű képekkel és mérsékelt sikerrel. Brad Pitt szőrösen, mocskosan is sármos, és nagyon szőke. Alakítása ennyiben körülbelül ki is merül, képtelen felvázolni azt a bonyolult lelki folyamatot, melynek során az ideológiafüggő tömegemberből független, gondolkodó, és nem utolsó sorban érző emberré válik. A történet csak a sztori szintjén működik, mesterien sztereotip tájképek, pörgős jelenetek, vihar a Himalájában, lavina és vér, amely vörösre festi a szűz havat. A rendező célja valószínűleg valóban Harrer személyiségfejlődésének a bemutatása volt, ám Brad Pitt statikus és mozdíthatatlan marad, akár a Himalája csúcsai, hiába megy keresztül embert próbáló mélységeken, hiába jut felhők fölötti magasságokba, alapképlete, a gőg és felsőbbrendűségi tudat változatlan marad. Motiválatlanok a cselekedetei, lélektani változások bemutatása helyett didaktikusán előkészített, filozófiai és/vagy teológiai tételmondatokat kap a néző. Ezeken a demonstratív jeleneteken rendre megcsikordul a film dramaturgiája és a néző foga.

Az öreg és a fiatal útja

A Hét év Tibetben stábja nyugati filmet forgatott keleti díszletek között, Eric Valli viszont képes volt belülről megmutatni a himalájai életet és a keleti gondolkodásmódot. Mesterien alkalmazta a kínai tusrajz technikáját, ahol a vonalat az üres tér alakítja, hogy a hiátusban megjelenhessen a Van. Tinlé, az öreg karavánvezető utolsó karavánútjáról szól ez a film, melynek producere az a Jaques Perrin, akinek nevét a Mikrokozmosz, illetve a Vándormadarak stáblistájáról ismerjük. Tinlé ide, a magas hegyek közé született, évtizedeken keresztül volt a falu, Dolpo törzsfője. Karavánjával minden évben keresztülvágott az ötezer méter magas csúcsok között, hangjára hallgatott ember, állat, mentek, ha hívta őket, s megálltak, ha veszélyt jelzett. A hegyek között élte le életét, ismeri törvényeit, tudja, hogy ezen a vidéken az ember önmagában semmit sem ér, tiszteletben kell tartani a hegyeket, az isteneket. A Himalája nem szereti a betolakodókat, könnyen méri a halált.

Tinlé életében, s így a forgatókönyvben is minden elem megvan ahhoz, hogy egy érzelmes, akciódús, Hollywood-ízű limonádét gyártsanak le a filmesek. A történet két férfi, az öreg és a fiatal hatalmi harca egy hosszú üldözés során, a Himalája ötezer méter magas csúcsai között. A szerelmi szál is egyértelmű, az egymástól eltiltott, de végre egymásra találó szerelmesek, s persze a gyerek, akinél a valódi bölcsesség el vagyon rejtve, meg egy önmegtagadó buddhista szerzetes, hogy a dolgok metaszintjéről se feledkezzünk meg. A végén happy end, a falu megmenekül, az öreg meghal, mert azért kell az áldozat, a szerelmesek egymáséi lesznek, az árván maradt kisfiúnak szerető apa adatik, szerzetesünk meg mehet vissza kolostorába meditálni az élet nagy freskója felöl. Eric Valli stábja azonban megmutatta, hogy ezeket a kliséket egészen másként is lehet alkalmazni, mint azt mostanában megszoktuk.

Tinlé történetével a szerelem, a harc, az áldozat és a halál mélytudatunkba kódolt képeit hívták elő mesteri, végtelenül egyszerű, letisztult eszközökkel. Még nem történt semmi, a főcím sem futott le, csak megszólalt a zene, alatta zörejek, jakok lábai alól legördülő kövek, a lejtőn lefelé haladó karaván zaja vegyül a láma papok monoton halálénekébe. A közönség nem tudja, milyen szakrális zenét hall, csak zsigereiben érzi a feszültséget. Ez a belső feszültség kíséri végig a filmet, melyben nyomon követhetjük a két férfi egymással, önmagukkal és a természet erőivel (az istenekkel) folytatott küzdelmét. Ugyanazért a célért küzd Karma, a fiatal vezető és Tinlé is – eljuttatni a félelmetes hegyek közötti, keskeny, veszélyes karavánúton a sót a völgybe, s visszatérni a búzával, amely az életet jelenti a falu népének a kegyetlen himalájai télben. Csakhogy Tinlé nem hisz Karmának, hajtja, megkeseríti lelkét a fia elvesztése miatti gyűlölet, akinek haláláért Karmát teszi felelőssé. Visszautasítja hát Karma kinyújtott kezét, amikor a karaván közös vezetésére akar vele szövetséget kötni. Két karaván indul Dolpóból, külön a fiatalok, külön az öregek karavánja, ám a völgybe már együtt érkeznek meg. Mert a hegyek árnyékában morzsányit sem ér az ember önmagába vetett hite, hamar le kell vetkeznie, ha tovább akarja vinni az életet.

A film egyetlen tételmondatra épül: ha választási lehetőséged van, mindig a nehezebb utat válaszd. Az alkotók tartották magukat ehhez, nem ragadtak le a látványszintnél, megpróbáltak olyan képi világot teremteni, amelyben helye van térnek és gondolatnak. A képi és zenei hatások egymásra épülő, egymást szervesen kiegészítő kompozíciója elemi erővel hat a nézőre. A National Geographic filmjeinél megszokott, ám játékfilmekben még kevéssé alkalmazott tájfényképezési technika eszközei szervesen épülnek bele a film képi, s ezen keresztül gondolati világába, a néző a kamerán keresztül képes Tinlé, Karma vagy Norbu láma szemével látni a Himalája világát. A hegyóriások nagytotáljai után van idő végigkövetni a keselyű röptét, elnézni a falu körül hajladozó búzatáblát, vagy hallgatni, hogyan csapkodja a szél az erődítményfalu házain a szent, fehér zászlókat. Van idő arra, hogy a képek kiteljesedjenek, jelentésüket megtalálják a vizualitáson túl is. Valli és munkatársai bíznak a nézőben, aki ezáltal nemcsak fogyasztója, hanem befogadója és társalkotója is lehet a filmnek.

A Himalája – Az élet sója Tinlé valós története, minden szereplő önmagát játssza benne (egyetlen kivétel a Pémát alakító színésznő, Lhapka Tsamchoe, aki a Hét év Tibetben című filmben is szerepel), mégsem érzékelhető dilettantizmus az alakításokban.

„Mi ketten Tinlével húsz éve ismerjük egymást – nyilatkozta Eric Valli a bemutató után –, és régóta megálmodtuk ezt a filmet. [Tinlé] Nem tudta, hogy egy ilyen forgatás ennyi fegyelmet, türelmet, kitartást kíván (különben én sem!). Nem kevés meglepetés, a rossz időjárás miatti csúszások és a néha előforduló nézeteltérések ellenére is Tinlé és barátai ragaszkodtak a közös álomhoz, hogy ezzel a filmmel tanúbizonyságot tegyünk az életnek Dolpoban." Hatalmi harcok, szerelem, áldozat, halál – valóban ezekből a klisékből épül fel az életünk. De nem mindegy, hogyan beszélünk róla.