Mióta a távol-keleti filmek a nagyobb európai fesztiválok vissza-visszatérő felfedezetteivé váltak, az udinei szemle már nem számít olyan egzotikusnak, mint indulása idején. Idei 50 ezer nézője és 1200 akreditációja bőbeszédűen jelzi, hogy feladatai és rajongói egyre sokasodnak − miközben unikális jellegét továbbra is őrzi Európában.
Az észak-olaszországi, kacskaringós utcákkal szabdalt, egy óra alatt bőven keresztül-kasul járható, százezres lélekszámú Udine üvegborítású, élesszögű síkokkal tűzdelt Teatro Nuovóját idén 11. alkalommal árasztotta el a zömmel fiatal korú keletifilm-fan közönség, akinek maga a fesztivál kínálta fel a rajongás fokozatai közti választás lehetőségeit: a Fehér Tigris és a Fekete Sárkány regisztrációs formák pl. két külön árkategóriát és extra szolgálatásokat fedtek, a fesztivál-emblémás vörös válltáskától és gazdag sajtóanyagtól a narancs-fekete design-táskáig, számozott ülőhelyekig és testületileg kiosztható díjig.1 Eközben a fesztivál teljes időtartama alatt, 9 és 50 euró között, széles DVD- és könyvkínálat állt rendelkezésre, az első napokban pedig az egész kisvárost megmozgató Távol-Keleti Kirakodóvásár kísérte a rendezvényt.
Bár a többség számára már valószínűleg egyáltalán nem tűnik furának a téma és a helyszín ilyen formájú párosítása, idén mind a fesztiválplakát, mind a tréler ezt magyarázta: a (válltáskák révén is) egész Udinét elözönlő plakátokon vörös csíkkal letakart szemű Mona Lisa üldögélt egy vulkánból és egy felhőkarcolós éjszakai metropolis-látképből összehozott táj előtt, kezében vörös ételpálcikákkal, a bábanimációs tréleren pedig egy pulóveres fiú és egy kimonós lány ellenbeállításban éppen egyszerre kezd neki egy tál spagettinek / rizstésztának, hogy az utolsó falatnál kiderüljön: egy szálon „pendülnek”. Túl mindezen, az idei kiadás számokban jól reklámozható rendkívüliségét három felkiáltójellel hirdette az összes sajtóanyag: a versenyszerűséget közönségszavazatokkal biztosító fesztivál 9 napja alatt 9 ország 56 filmjét vetítették le, speciális blokkokat szentelve Ann Hui tévéfilmjeinek és Kicks of Fury címmel a thai akció- és horrorfilmeknek. Kevesen nézhettek azonban végig mindent, a mi egyetemi meghívásunk is választható turnusokra szólt. Ha már sokról keveset nem lehet, akkor a kevésről sokat: íme három tömény, egyéni választások alakította udinei nap.
A félelem arcai: horror-nap
Mivel a trevisói járat késése miatt nem érem el az idén Oscarral (és végül Udine legtöbb közönságszavazatával) díjazott japán Departures esti vetítését, a fesztivál nekem csak másnap startol. Ki tudja, mi volt előbb: zuhog az eső és Horror-day. A kritikusból fesztiválnyerő fenegyerekké átigazolt szingapúri Kelvin Tong Rule nr. 1-ja kellemes krimi (!) horror, fizikai-pszichikai traumát feldolgozó rendőr-hőssel, szürreális látomásokkal és tippelhető csavarokkal. Egy tinilányról tinilányra járó, öngyilkosságokat provokáló pedofil tanár szelleme üldözi a felépülő rendőr srácot, aki a kétszemélyes Különleges Ügyosztályhoz kerül, miközben barátnője gyermeket vár, alkoholizáló főnöke pedig épp kilépni készül. De előtte még átadja (címadó) szellemi útravalóját: nincsenek szellemek, a bűnügyeket kifelé mindig a szokásos racionális magyarázatokkal kell megoldani, mert az igazság csak pánikhoz vezetne. A racionalitás és természetfelettiség mezsgyéjén (l. X-akták) bonyolódó, néhány szereplős filmet nem annyira keskeny mondanivalója vagy megjósolható befejezése teszi élvezhetővé, hanem az a hol erősebben aktivizált, hol finomabban visszaköszönő abszurd humor, melytől mind a műfajpárosítás, mind a szellem-téma megkapja a magáét.
Yuthlert Sippapak − a rezümé szerint ellenállhatatlanul vicces − 2009-es thaiföldi hotel-horrorját, a Rahtree Reborn-t a 609-es szoba borotvás csajszijáról ez alkalommal passzolom, nem csupán azért, mert ez amúgy is Sippapak Buppha sagájának harmadik része, de mégcsak azért sem, mert én meg a közeli, kopott dicsfényű Hotel Europa 203-as szobájában lakom (egyedül), hanem egyszerűen azért, mert nem kell mindent megnézni.
Kíváncsibb vagyok a hét rendező rendezte hat epizódból álló Takut: Faces of Fear-re, melyről, mint utólag kiderül, műsorfüzetbeli rezüméje jobban sikerült, mint a filmfüzér maga. A forgalmazásilag jól kitalált, főleg kezdőfilmes alkotógárda sajnos egyöntetűen halovány, low budget próbálkozásai néha igen messze kerülnek a horrornak még a határvidékétől is, ami különösen a válogatás utolsó darabjának a fényében lesz nyilvánvaló. A Mos testvérek − előzőleg önállóan már sikerrel fesztiváloztatott − Darája kirobbanó humorával, gondos kivitelezésével és abszurd helyzeteivel lemossa az összes korábbi epizódnak még az emlékét is; bár a csavar néhány mondat után kiderül, a klisék ügyes halmozása és a figurák túlspilázott karikírozása egyre komikusabbá tesz minden újabb gasztronómiai célzatú mészárlást.
Lassan ráérezni a napirend dinamikájára: „az alkotók jelenlétében” címkéjű fesztív vetítéseket például rendszerint este 8 körülre időzíti a menetrend. Ilyen Joko Anwar The Forbidden Door című elegáns-sznob pszicho-horrorja is, melynek olasz premierjére a főszereplő színészek is ideutaztak. A műfaj-pastiche leplezetlen Lynch-hommage: a helyenként ötvenes évekbeli amerikai optimizmust (és ikonológiát) idéző városképen kívül, a luxusnegyedben élő egzaltált szobrász alkotói és magánéleti válságának napjait éli; általános állapotát mutatós, de gonoszka felesége, a műhelyében talált titokzatos bezárt ajtó, majd egy rendre feltűnő, segélykérő kisfiú csak tovább neurotizálja. A végletekig feszített bő másfél órának csak az utolsó 20 percében kezdődik el a szálak felgöngyölítése − többek között egy minden idők legvérvörösebbre sikerült karácsonyi vacsorájának formájában −, a csavarok ekkor viszont igen magas fordulatszámon kezdenek kattogni, annyira, hogy még a végefőcím utánra is marad egy újabb. Az állítólag idonéz filmes kontextusban is kiemelkedő formai és vizuális igényesség valóban hátborzongatóbbá fokozzá a hatást, de a lendültes, kontrasztos, rajzos animációs főcím-design és elképesztően megmunkált plakát kicsit talán túl is lő a filmen.
A későesti műsorsávban pedig jön a bekeményítés: a thai 4Bia ismét négy rendezőt hoz össze, az egyenként is erős rövidfilmek együtt nagyot szólnak, főleg így éjfél előtt. A klausztrofób hangulatúak a legsikerültebbek: a szellemmel sms-ező, begipszelt lábú lány, a fergetes raftingoló fiúcsapat és a megcsalt hercegnő történetében az a közös, hogy akkor és attól a „legelektromosabbak”, mikor egyetlen (szűk) térben zajlanak. Az utolsó, hihetetlenül expresszív, minimális eszközökkel élő, mindössze két színésznőre épülő flight-horror (r. Parkpoom Wongpom) különösen emlékezetes: a fekete csipkeruhában utazó, rák-allergiás arab hercegnő éppen azzal a stewardesszel kerül egy gépre, akivel férje megcsalta. Ketten az utastérben, egy hosszú oda-vissza úton át: nem hangzik el túl sok szöveg, és az akciók sem a számukkal tűnnek ki...
Kár, hogy az eddigi, tulajdonképpen 12 történet annyira leszív, hogy képtelen vagyok ottmaradni az éjfél után kezdődő, szintén thai Coming soon-en, pedig a rövid összefoglaló igen ínycsiklandozó: mozis helyszínekkel, filmbeli szellemekkel, eltűnő filmnézőkkel a horror(film) hatásának befejezhetőségét feszegeti. Marad a műfajelméleti agyalás hazafelé: íme az intelligens zsáner, válogatott önreflektív utalások széles választékával, a nézés többszintű démonizálásával, a látással kapcsolatos félelmek változatos kimunkálásával.
Szerelem és csalódás: nők napja
Chito S. Ronu filippínó szocio-drámájával (Caregiver) kevesen kezdték a napot, nyilván a tegnapi midnight-horror áldozatai ők. Bár tegnap este én is jóval éjfél után feküdtem (fogyasztanom kellett némi valóságot a 4Bia után), ezt mindenképpen látni akartam. London végre az emigránsok oldaláról: egy negyvenes évei elején járó pár próbál itt szerencsét, fiúkat hátrahagyva. A Fülöp-szigeteki orvos itt csupán ápoló lehet, az ápoló pedig takarító: „Here, in Britain, you are not a doctor” − summázza a kirugás okait a személyzetis annak az orvosi diplomás ápolónak, aki, hatáskörét túllépve, brit kollegája rutin-megoldását felülírva megmentett egy életet. A film szerint a posztgyarmati helyzetben is erősen diktáló gyarmatosító attitűdön kevesen tudnak túllépni. A túlcsordulóan érzelmes darab az alaphelyezetből kihoz mindent, amit lehet: abszolút hősnője a fiára, majd férjére, később munkaadójára „rátaláló” feleség, akit a hazájában megasztárnak számító Sharon Cuneta alakít. Lassan arra is rájövök, mi a gömbölyded, negyvenes Cuneta titka: lépésről lépésre, kevés eszközzel építi fel ezt az erős, a körülményektől függetlenül karizmatikus kisugárzással rendelkező nőt, aki férjét és főnökét is szívvel-lélekkel kiszolgálja ugyan, de nem hagyja magát megalázni, és az utolsó pillanatban saját lábra áll.
A továbbiakban, mivel kihagyom a délelőtti hongkongi rendőr thrillert, a nap szenvedő, kínlódó, vergődő, hallucináló nőkről szól. A Park Chan-wook forgatókönyvéből készült dél-koreai Crush and Blush humora sajnos az európai néző számára jórészt érthetetlen és élvezhetetlen. Kontrollálhatatlan arcpirulással küszködő hősnője egy tanárkollegáját − és annak családját − zaklatja irreális érzelmeivel. Hazudozásai, bohóckodásai, hisztérikus rohamai csak helyenként valóban viccesek, többnyire fárasztóan és fantáziátlanul idegesítőek, főként, hogy a forgatókönyvből is elfogy a muníció úgy félúton. Ami Lee Kyoung-Mi filmjében végig élvezhető volt, az a négy, főbb szerepeket alakító színésznő eltérő játéktechnikájának megfigyelése, illetve annak konstatálása, hogy az alamuszi, teljességgel jellegtelen férfitanár, családtagok és kolleganők rajongásának tárgya, végeredményben tán öt tőmondatot tudhat a magáénak a teljes játékidő során. Az elsőfilmes Mouly Surya Fiction.-jének főszereplője egy anya nélkül felnövő, gyerekkori traumáit kezelni próbáló milliomos-lány, aki otthonról elszökve egy külvárosi tömbház lakói között keresi a helyét. Az indonéz pszichodráma élvezeti értékéből sokat levon a gyenge képminőség (úgy néz ki, mintha videóra forgatták volna), ami disszonáns viszonyban áll a film líraiságával, képzelet és valóság határmezsgyéjén folyamatosan ide-oda imbolygó történetével.
A főként forgatókönyvíróként nevet szerző, újabban rendezőként is bemutatkozó kínai Cao Baoping-nek mindkét eddig elkészült filmjét bemutatja a fesztivál. A The Equation of Love and Death erős ritmust diktál, váratlan fordulatai a road movie, komédia, románc, thriller elemeivel játszanak el; a szereplők és az események közötti összefüggést a főszereplő láncdohányos, vékony, fiús testalkatú taxislány személye jelenti. A nagyreményű kínai üdvöske, Zhou Xun emlékezetes alakításában ez a figura képes mindazokat a végleteket összebékíteni, amelyek a 4 éve eltűnt barátját megszállottan kereső szerelmes nő, a dorgcsempészek által túszul ejtett, kétségbeesett lány, és a klienseit szigorúan kezelő taxis én-variációi között húzodnak meg. Minden elismerésem mellett azonban egy idő után érdektelenné és kuszává válik a cselekmény, amelynek maradandó élményét a befejezés sem enyhíti.
Pontosan tudom, hogy mit hagyok ki Kim Ji-Woon sokak által dícsért, későesti Leone-hommage-ával, a The Good, the Bad, the Weird dél-koreai eastern-westernjével, illetve az éjféli, pornóipari szereplőket mozgató japán erotikus komédiával (Lalapipo − A Lot of People), de a mai tartály megtelt, visszavonulok leengedni.
Felforgatók: komédiák
Az utolsó napnak, úgy tervezem − választásaim következményéről egyelőre mit sem sejtve −, mintegy „a közepét” fogom kiharapni: eltekintek a kora reggeli dél-koreai ifjúsági drámától (Hello Schoolgirl), és a későesti hongkongi harcművészeti biopictől (Ip Man), valamint az éjféli thai sport-akciótól (Fireball). Az egyenletem végeredményeként megszületik az abszolút „comedy-day”, amelyből csak kicsit lóg ki a nem bűnrossz, de felejthető vécés sztori, Xu Buming kínai társadalmi komédiája, a The Story of the Closestool. A novellában megírt alapötlet nem lenne rossz: egy nyolcvanas évekbeli kínai kisvárosi család és a vízöblítéses vécé kalandjait ecseteli. A higiénia-mánián innen és túl annyi mindenről szólhatna ez a történet, de a novella-alap mintha épphogy gátolná a kibontakozásban: a korhű outlook-ra látszólag nagy gondot fordító film bele-belelendül a mesélésébe, hirtelen életre kelnek a figurák és a helyzetek, majd megint minden statikusságba, érdektelenségbe fullad. A narrátor eleinte még szót kap, aztán elsikkad, elfelejtődik. A végeredmény: a drámai erő kikopik az alaphelyzetből, a konfliktusok elmosódnak, és az egész film köddé válik a fesztiválemlékek időjárási térképén.
Különösen, hogy utána egy fergetes, 4 órás japán őrület következik. Szekták, egyház, hit és hétköznapi élet szatirikus ábrázolásáról tájékoztat a műsorfüzet − úgy ültem be Sono Sion Love Exposure-jára, hogy végeredményben bármikor kijöhetek, nem? Az első 15 perc után ez fel sem merült. Kétségkívül a 3 nap legbetegebb ugyanakkor legszellemesebb és legavantgárdabb filmje pörgött, ami nekem végzetes kombináció. A főszereplő Yu apja (!) egy kiugrással kacérkodó katolikus pap, aki eleinte fia kötelező gyónásain keresztül próbálja kezelni papi és férfiúi identitásválságát. Annak elmesélésére, hogy ennek nyomán Yu hogyan lesz egy helyi, csökkent értelmi képességű, de összetartó bűnbanda tagja, majd (szoft)pornóipari munkatárs, később végzetesen szerelmes osztálytárs, ezek után szektát leleplező terrorista, majd elmegyógyintézeti roncs, és végül újra magára eszmélő szerelmes − nos ehhez nem kevesebb, mint 4 órára lenne szükség. Nem állíthatom, hogy a 4 óra minden perce csupa magas hőfokon tündöklő, zseniális jelenetből állt, és sehol sem akadt egy-egy formai vagy tartalmi üresjárat, de valahol a félidő után engem fokozatosan meggyőzőtt arról is, hogy miért van szükség mindehhez 237 percre. És bár ebben a rendszerben Ravel Bolerója és Szűz Mária is pontosan definiált helyet és jelentőséget kap, szürrealista és szarkasztikus megoldásaival együtt az egész filmet egy alapvetően nagyon is fogyasztható, érthető, egészséges humor járja át.
Utolsó udinei filmem maga a tökéletes finálé: kellemes meglepetés, hogy 8 millió dél-koreai néző nem tévedett. Kang Hyeong-Chul filmje, a Scandal Makers ennyi eladott jegyet produkált mindössze két hónap alatt, minden idők legsikeresebb (hazai) vígjátéki box-office rekordját állítva fel. Bár egy 3 évig producertől producerig dobált, és közel 100-szor átírt saját forgatókönyv alapján készült, a nem éppen szokványos gyártástörténet épphogy jót tett a projektnek: csupa ismerős kacatból és sémából igazi minőségi komédia született. A sikeres, piperkőc ex-DJ tökéletesre vikszolt szingli-életének nemcsak lakóterét hanem munkahelyét is szétzilálja kissé az, amikor az egyik rádióadásába betelefonáló lánynak azt tanácsolja, hogy feltétlenül keresse meg sosemlátott, ismeretlen apját. Ajtócsengője hamarosan meg is szólal, és egyszemélyes családja néhány másodperc alatt háromszemélyessé bővül: lánya és unokája rohamozzák le perfekt, színharmóniás agglegénylakását. Eddig ez kész katasztrófa, ugye?, és a tipikusan hollywoodi vígjátéki alaphelyzetből csupa előre sorolható további helyzet következik, de a dialógok olyan lehengerlően frappánsak, a nyelvi-, helyzet- és jellemkomikum annyira összeérlelt, és a színészi játék (főleg a főszereplő lány Park Bo-young és a gyerekszínész Wang Seok-hyun) annyira mértéktartóan visszafogott, hogy a végeredmény egy mindvégig vicces, ugyanakkor elegáns midcult családi film lesz, amelyen könnyesre röhögte a szemét a válogatott fesztiválközönség.
Vége, ennyi. Másnap a repülőn hazafelé, a vaskos fesztiválkatalógust lapozgatva semmi más dolgom nincs, mint egy pótvetítéses nap programját összeállítani: Choe Equan Life is Cool-jával, az első dél-koreai rotoszkóp-technikával készült animációs filmmel indulna, Tsui Hark abszolút nőfilmjével (All About Women) folytatódna, megismételné az itt is mindenkit meggyőző Departures-t, és Takashi Miike Yatterman-jával zárulna.
A fesztivál díjai
Közönségdíjak
- 1. Takita Yojiro: Departures (2008, Japán)
- 2. Kang Hyoung-chul: Scandal Makers (2008, Dél-Korea)
- 3. Riri Riza: The Rainbow Troops (2008, Indonézia)
Black Dragon díjak
- 1. Takita Yojiro: Departures (2008, Japán)
- 2. Yongyoo Thongkongtoon−Paween Purijitpanya−Banjong Pisanthanakun−Parkpoom Wongpom: 4Bia (2008, Thaiföld)
- 3. Benny Chan: Connected (2008, Hong Kong)
1 Bár cinephile-ként, egyetemi polgárként, achívumi munkatársként, forgalmazóként és sajtósként is lehetett regisztrálni, Internet-használati jog pl.− a rendszer túlterheltsége miatt − csak és kizárólag a sajtósokat illette meg.
