A sajtó-akkreditációs kálvárián magát sikerrel átverekedő újságíró végre felszusszanhat a Corvin mozi Jávor termében. Csütörtök délelőtt elkezdődik, és kedd délutánig tart a filmáradat, napi öt-hat játékfilm kerül terítékre, akárcsak egy királyi lakomán, mely egy hétig is eltarthat és az egyik fogás a másikat éri. És azt látni, hogy a tavalyi csoda folytatódik, legalábbis ami a fiatal filmesek áttörését illeti. A tavalyi Moszkva Tér és a Macerás ügyek után most újabb fiatal filmek születtek.
Elsőként az Ébrenjárók szelíd, kimért humorával találkozunk. Főszereplője a három lúzer, egy kirúgott könyvelő, egy áramütött villanyszerelő és cigaretta-árus lány, akit ugyancsak kirúgtak. És a főlúzerek mellett ott vannak a rokonaik, barátaik, főnökeik, akik talán még nagyobb lúzerek, mert nem tudnak beletörődni ebbe az egyetemes lúzerségbe, amit életnek neveznek. Ők még pedáloznak, nyomulnak, mindenáron és bármi áron bizonyítani akarnak, nem tudnak meg- és leállni. Sándor, Bandi és Anna nem ismerik egymást, találkozásaik mind a gondviselő Véletlen műve. Így a film is epizódokból, lassan előregördülő jelenetekből áll össze, melyek adott esetben talán túl lassan is gördülnek, görgetik a történetet. De jó átadni magunkat ennek a nyugodt, néha nagyon ráérős tempónak, mert ez egy olyan film, amelynek a végét nem lehet megsejteni, csak kivárni. Miklauzic Bence az első Simó osztály növendéke, és marosvásárhelyi gyakorlataik, kirándulásaik eredményeként a filmben itteni színis diákok jutottak fő- és mellékszerepekhez. (Tavaly ugyanez történt Hajdu Szabolcs Macerás ügyek című filmje esetén). A három főszereplő közül kettő erdélyi, László Péter (Bandi) még főiskolás, Márkó Eszter (Anna) már a szatmárnémeti Harag György Társulat tagja. Mindketten remekül vették az első filmszerep akadályát.
Ha már a Simó-osztálynál tartunk, további két végzős diák diplomafilmje készült el a Szemlére. Erdélyi Dániel Előre! című filmje a nyolcvanas évek Magyarországát idézi, „amikor még úgy tűnt, hogy a párt hatalma örök”. Kutas Zoli és Kerekes Miki osztálytársak, elválaszthatatlan jóbarátok, szüleik viszont más-más oldalon állnak. Zoli papája egy a kevés ellenzéki közül, röplapokat gyárt, Miki édesapja a kerületi párttitkár, ám a gyerekek barátságát képtelen megrontani a szülők közti ellentét. A történetbe csöppen a fiatal, csinos magyartanárnő is, aki nem tudja, hogy Mikinek „nem illik” intőt adni. Zoli papájának megtetszik a tanárnő, de el sem kezdődő kapcsolatuknak egy osztálykirándulás vet véget, ahol a tanárnő nem a Kutas papával, hanem a pártitkár helyettesével jön össze. Zoli és Miki kapcsolatának pedig a Kutasék kivándorlása vet véget, mely a belbiztonsági szervek aktív támogatásával jön létre. (Kutas papát a sepsiszentgyörgyi Váta Loránd alakítja, aki még egy versenyfilmben, Gulyás Gyula Fény hull arcodra című alkotásában is főszerepet játszik. Ez az első alkalom, hogy a Szemlén egy fiatal erdélyi színész két filmben is főszerepet játszhat.) A film szórakoztató, és a nyolcvanas években felcseperedő generációban számos nosztalgikus emléket ébreszthet, legyen az úttörő-gyűléseké, avagy az első zug-videózásoké. A jóféle vígjátékok és közönségfilmek hagyománya dacára mégis hiányzik valami a filmből: a személyes hang, a kísérletezés, a kockáztatás, vagy akár csak a szellemes ökörködés. Túl jólfésült ez a film. Remélhetőleg a következő kócosabb lesz.
Pálfi György, a harmadik most debütáló Simó-tanítvány filmjéről viszont közel sem mondható el, hogy konvenciót, hagyományt követne. A Hukkle című játékfilm, melynek címét a rendező szerint akkor ejtjük a legtökéletesebben, ha csuklunk egyet, kezdetben nem is néz ki játékfilmnek, sokkal inkább lírai természet- és szocio-filmnek gondolnánk. „Öregúr csuklik a padon, részeg fiú horkol a kocsin, nénike gyöngyvirágot szed a réten, asszonyok varrnak a varrodában, férfiak kugliznak a kocsmában, a méhész kipörgeti a mézet, amiből a nagymama konyhájában nokedli lesz, a rendőr pedig gyilkosságok után nyomoz.” És körülbelül ilyen észrevétlenül, miközben azt hisszük valami egészen mást látunk, egy játékfilm, pontosabban egy krimi kezd kibontakozni a szemünk előtt. A nagy provokáció abban áll, hogy egyetlen szó sem hangzik el a film hetvenöt perce alatt. Zajok, zörejek, természetes, és mesterséges hangok – ez minden. Ebből és a nagyon szépen, mesterien megkomponált képekből kell felépítenünk a történetet. És bevallom, ez nem könnyű feladat. Talán a rendező kissé magasra tette a mércét, a nézőknek is, önmagának is, de ha helyenként „le is veri a lécet”, a vállalkozás egésze elég szimpatikus ahhoz, hogy ezt megbocsássuk neki. A film roppant gazdag és lenyűgöző képi világa, valamint az a látásmód, amely a legszokványosabb tárgyakat és történéseket is máshogyan tudja meglátni és megmutatni, kétség kívül két ember keze munkáját dicséri: a rendező mellett Pohárnok Gergely operatőrét is. Az alkotók tehetséges kísérletezését a szemle zsűrije valamint a külföldi kritikusok is „díjazták”.
Mundruczó Kornél tavalyi Aftája, amivel a legjobb kisjátékfilmnek járó díjat vitte el, csak előtanulmánynak bizonyult egy nagyobb lélegzetű drámaibb filmhez. A Szép napok fiatal, részben amatőr főszereplő-gárdájával egy hasonlóan nyomasztó, súlyos atmoszférájú film készült, amelyben nincsenek motivációk, csak ösztönök és indulatok. A Szép napok sokkal inkább hasonlít a görög tragédiákra, a megváltoztathatatlan egyéni sorsok és elkerülhetetlen végzetek világára, mintsem Mundruczó kor- és iskolatársainak filmjeire. A még főiskolás rendező első nagyjátékfilmjével, a Nincsen nekem vágyam semmivel tavalyelőtt a legjobb elsőfilmes díjat söpörte be a Szemlén. Nemzetközi mezőnyben pedig e két első filmje eddig mintegy húsz díjat hozott. A Szép napokért a rendező idén „csak” a zsűri különdíját és a külföldi kritikusok Gene Moskowitz-díját vehette át. Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy egy legalábbis európai horderejű rendezői pályakezdés tanúi lehetünk.
Két low budget (alacsony költségvetésű) játékfilmmel lepte meg a szemle közönségét Durst György, a Duna Műhely és a Kép-Árnyék producere. A hangsúly nem annyira a low budget-en van, hanem azon, hogy két egész estés, 35 milliméterre forgatott játékfilmet láthattunk, amire még nem volt példa a kisfilmekre szakosodott műhelyek történetében. Cs. Nagy Sándor Aranyvárosa és Tolnay Szabolcs Arccal a földnek című filmje közt a low budget-en kívül nehéz közös vonást felfedezni. Az Aranyváros egy nagybányai elmegyógyintézetben ápolt beteg írásai alapján készült. A film története egy skizofrén prostituált és egy magát földön kívülinek hívő álrendőr szerelméről, valamint ámokfutásáról szól. A fekete-fehér film budapesti valóság-jelenetei, és a képzeletbeli Aranyvárosban játszódó részek nem csak tartalmukban, de a képi megjelenítés módjában is élesen elkülönülnek egymástól. Az előbbieket közismert Kodak nyersanyagra forgatták, kézi kamerával, ami nyugtalanságot és dokumentarista hangulatot kölcsönöz a jeleneteknek, az utóbbiakat régi kelet-német ORWO filmre, nyugodtságot árasztó állóképekkel rögzítették, ezzel teremtve meg az Aranyváros sajátos hangulatát. A film különös stílusa, és érdekes képi megoldásai ellenére sem vívta ki a zsűri rokonszenvét, csak egy férfi karakteralakítás díjra méltatták Rajhona Ádám alakításáért.
Nagyobb népszerűségnek örvendett Tolnai Szabolcs Arccal a földnek című filmje, mely a zsűri megosztott különdíját nyerte el. Egy Szerbiában élő magyar srác hazatér a háborúból, visszamegy a színházhoz, ahol kellékesként dogozott, és megpróbál újra hétköznapi életet élni. De ez nem sikerül. Nem azért, mert a háború szörnyű emlékei tovább kísértenének, hanem mert a háború valamilyen alattomos módon ott van a békés vajdasági kisvárosban is. A cserbenhagyó barátnőben, a rokonok, az ismerősök, a város életében, amely sejtéseink szerint „azelőtt” sem lehetett túl normális, hát még most. A fiú kisétál a képből, írja a rendező a katalógus ismertetőjében, és tapasztalatunk szerint ugyanezt teszi a történet is. Széthullik, akárcsak a főszereplő élete. Csak sajnos egy kicsit korán. A film belefeledkezik a színes, hibbant, kissé kusturicás Szabadka lakóinak, tereinek, és történéseinek mozaikszerű bemutatásába, és elfeledkezik a főhőséről, életének igazi „képtelen”-ségéről. Nagy értéke azonban, hogy enged mélyebben belesni egy olyan város, közösség életébe, amelyről legtöbben csak tévéhíradók szintjén tudunk valami keveset.
A low budget filmek mellett futottak a szemlén no budget filmek is. Ez annyit tesz, hogy az illető filmnek nincs költségvetése, vagy ha van, abból egy rendes filmben még s helyszínelést sem lehetne megoldani. Kocsis Gergely, Kardos Róbert, Heizler Norbert, Hevér Gábor és Szőke András jó barátok, akik éveken át naponta találkoznak és nagyon jól elvannak együtt. Tengernyi marhaságot, jó poént, sziporkázó ötletet összehordtak az évek során, míg egyszer úgy gondolták kár volna mindezt elszállni hagyni, nosza, írjuk le, csináljunk belőle filmet! Egyiküknek se volt eddig filmes tapasztalata, bár Gergely, Gábor és Róbert hivatásos színészek. Rengeteg szívességgel, segítséggel, és ingyenmunkával, és saját ötletességükkel létrejött egy kilencven perces videóra forgatott játékfilm, a Papsajt. A film főszereplői általában az élet értelmét kutatják, és az önmegvalósítás felé vezető úton pedig a félelmet akarják minél többször átélni, de olyan primér szükségletek is foglalkoztatják őket, mint a szexualitás, és az anyagcsere. És kísérleteik során furcsa, kínos és nevetséges kalandoknak lehetnek szenvedő alanyai. A film könnyen megmaradhatna egy baráti társaság szellemes, inkább házi és baráti használatra szánt házimozijának, de a filmben szereplő „ötcsillagos” statisztáknak köszönhetően (Börcsök Enikő, Eszenyi Enikő, Gubás Gabi, Gothár Péter, Kulka János stb) sok jelenetében igazi filmként, mindenki számára élvezhető alkotásként működik.
Utolsóként említést tennék egy, már inkább a középgenerációhoz tartozó filmes új filmjéről. Dér András A kanyaron túl címmel, hosszabb szünet után most ismét nagyjátékfilmmel jelentkezett, ezúttal egy, a klasszikus, történetre épülő narratív alkotással. A film egy drogos lány, Szilvi, és egy hitét, hivatását komolyan vevő pap, Mágocs atya kapcsolatát mutatja be, az utóbbi küzdelmét az első szabadulásáért a drog démoni hatalmából. A film nemcsak a drogosok világát mutatja be hitelesen (Dettre Gábor Felhő a Gangesz felett című filmje is erre vállakozik) hanem a segíteni akarókat is, valamint általában az egyház, s az egyházi emberek reakcióját arra a kihívásra, amit a szenvedélybetegek jelentenek. S nem utolsósorban a két lábon járó lélek küzdelmét a valóságos Jó és valóságos Rossz között. A zsűri által elfeledett film nagy erénye, hogy hitelesen, művészi eszközökkel beszél a hit és a drog roppant kényes témáiról, amelyről eddig sokkal több rossz film született, mint jó. Ez a film nem nevel, nem prédikál, hanem megérint. És ez épp elegendő.
