A mára önnön paródiájáva süllyedt Wes Craven valami megmagyarázhatatlan oknál fogva sorra dobja ki régi klasszikusait, hogy a filmvilág hiénái marakodjanak kicsit a zsíros koncon, majd kiköpjenek valamit, ami a legkevésbé sem hasonlít arra, ami a szájukba került.
39 évvel ezelőtt egy fiatal amerikai rendező elkészítette első játékfilmjét Az utolsó ház balra címmel (ami egyébként Ingmar Bergman Szűzforrás című filmjének egyfajta átértelmezése volt), és egy csapásra a horror új üdvöskéjévé, majd mesterévé vált. Ő volt Wes Craven. Néhány hónappal ezelőtt egy amerikai filmes elkészítette első horrorfilmjét Az utolsó ház balra címmel, és annyi biztos, hogy őt semmi üdvöskéjeként vagy mestereként nem fogják emlegetni, és a nevét is csak az adat kedvéért írjuk le: ő volt Dennis Iliadis.
A remake ugyanis még gyalázatosabbra sikeredett, mint a pár évvel ezelőtti Sziklák szeme című borzalom. Ezek után egész biztos, hogy minden horrorrajongó rettegve számolja a napokat, hogy végre láthassa a Rémálom az Elm utcában újrafilmjét, de erről majd inkább jövőre.
Először is tekintsünk vissza egy kicsit, és nézzük meg, mi is volt ez az 1972-es eredeti horror/exploitation. Hogy röviden fogalmazzak, nem más, mint 80 pernyi perverz sokkolás. Egy gazdag lány elkérezkedik szegényebb barátnőjéhez, hogy együtt menjenek koncertre. A két tini úgy gondolja, jól jönne egy kis kedélyjavító, ám az első útjukba akadó dílerrel rossz lóra tesznek, így hamarosan egy szökött fegyenc és perverz kompániája karmaiban találják magukat, akik puszta örömből alázzák meg a fiatal lányokat. Közben a gazdag szülők keresni kezdik a lányukat, a rendőrség pedig rá is jön, hogy kinél vannak a lányok, de egy balszerencse okán (elfogy a benzin) gyalogolni kényszerülnek, így képtelenek időben értesíteni a szülőket, akik ezalatt vendégeket kapnak: az időközben a lányoktól megszabadult bandát. A szülők persze maguktól is rájönnek, hogy mi történt, így saját kezükbe veszik az igazságszolgáltatást.
Nagyjából ennyi lenne az eredeti film története, amit hellyel-közzel a remake írói is megtartottak. A baj csak az, hogy minden mást kidobtak az ablakon. Az odáig rendben van, hogy a színészek a mai kornak megfelelő fizimiskájú (értsd: kicsit emós, kicsit tépett, kicsit piercinges) ifjoncokból verbuválódtak, de hogy minden lényegeset feláldoznak valami számunkra érthetetlen indokból, az már megbocsáthatatlan.
A „lomtalanítás” már az alapoknál kezdődik. A remake készítőinek nem volt elég, hogy itt egy beteges, szadista csoportról van (illetve volt) szó, nekik mindenáron valami indok kellett. Valószínűleg sokat törhették a koponyájukat, mert egy szenzációs ötlettel sikerült előállni: a bandavezér fél, hogy a lányok majd beköpik őt, hiszen szökött fegyenc lévén benne van a képe az újságokban. Bravúros. És ezek után, hogy sikerült megtalálni a filmtörténet legnagyobb kliséjét, ne számítsunk semmi jóra, a film ugyanezen a sablondramaturgián csorog végig. Az exploitation 100 százalékig kiirtva, maradt a horror – illetve maradt volna. A poéngyilkosság bűnét kerülve most nem hoznék több példát, de garantálom, hogy nem egyszer kap majd a fejéhez a tisztes néző, akinek eme tucatfilmet le akarják nyomni a torkán. Azért a kérdés felmerül, ha a készítők ennyire kínosan ügyeltek rá, hogy semmi perverz és beteges ne maradjon a filmben és minimális legyen a jók elhalálozási rátája, akkor miért mutatják meg jó alaposan azt, ahogy valakiben megmártanak egy kést vagy helyreigazítják darabokra tört orrát, esetleg azt, ahogy egy kisebb műtétet hajtanak végre rajta? Különösen annak tükrében kérdem ezt, hogy az eredeti filmben tizedennyi explicit erőszak sincs.
Craven ugyanis enélkül is képes volt feszült légkört teremteni, és azt elérni, hogy a néző átérezze a kiszolgáltatott helyzetet, majd a tehetetlenséget. Végeredményben azt mutatta meg, milyen sötét is tud lenni az ember. A remake megalkotói meg csak öncélúan trancsíroznak és a sötétséget csak akkor tapasztaljuk meg, amikor elmegy az áram a vihar miatt (ó, egy újabb eredeti ötlet).
Ezek után már csak hab a tortán, hogy az újrafilm majdnem fél órával hosszabb, mint az eredeti alkotás. Hogy mire használták fel az így nyert időt? Itt nemcsak megtudjuk, hogy megszökött valaki, hanem látjuk is a rém izgalmas szökést. Itt nem csak lerobban a kocsi, hanem egy látványosnak szánt karambol záróakkordjaként áll meg. Vagyis töltelékjelenet töltelékjelenet hátán, mert valamire el kellett költeni a büdzsére szánt összeget. De a fent felvázoltak fényében erre már csak azt tudom mondani: kit érdekel?
