„Filmek, amik nem érnek véget, mikor befejeződnek”. „Mindig csak nőni”. Ez a két szlogen fémjelezte az IndieLisboa nemzetközi függetlenfilmes fesztivál 7. kiadását. A filmek minősége az egyik meghatározó elem, a másik pedig a növekedés, amit a folytonosság biztosít.
Már a 2009-es IndieLisboán érződött, hogy az igazgatók kijelölték a legfontosabb irányvonalakat: a portugál filmgyártás támogatását, a hazai filmek népszerűsítését, és a fiatal közönség bevonzását. Az Indie 2010-ben is kitartott a korábban kitűzött célok mellett, viszont egyre növekszik, erősödik és igyekszik megalapozni a tekintélyes fesztiválok közé való belépését.
A leglátványosabb változás a fesztiválközpont lecserélése. Eddig a Forum Lisboa relatív kis térben fogta össze a videotékát, az irodákat és egy vetítőtermet, ettől egyfajta családi hangulat jellemezte a rendezvényt. Idén ledöbbentem, mikor beléptem az óriási modern épületbe, az egy bank által létrehozott kulturális alap, a Culturgest székhelyére: több emelet, tágas tér, 6-7 terem csak a különböző irodáknak, digitális kijelzős liftek, vörös szőnyeg, márvány és fényes lépcsőkorlátok. Ki hinné, hogy ez ugyanaz a fesztivál, ahova hazajártam az elmúlt években?
És mégis, a szervezőcsapat alapemberei ugyanazok, a mozitermek ugyanazok, a város ugyanaz. Még mindig kora délután kezdődnek a felnőtteknek szóló vetítések és lehetetlen stresszes rohangálással tölteni a két film közötti időt, különösen, ha leülsz a fesztivál kávézó-kertjébe a pávák közé. Ez azonban nem gátolja a szakmai előrelépést. A nyitónapokon külön kis 3 napos filmes piacot hoztak létre a portugál producerek és rendezők számára – a Lisbon screeningsen egy szűk kör számára elérhetővé tették a legfrissebb filmeket, hogy megoldják a még fesztiválforgalomba is alig-alig került alkotások terjesztését. Egyre több filmes workshop egészíti ki a Lisbon Talks kerekasztal beszélgetéseit és minden nap gyerekek árasztják el a São Jorge mozit és a Culturgest termeit a délelőtti vetítéseken.
Dokumentumfilmes irányt vett – legalábbis a 7. kiadás erejéig – az IndieLisboa. Nemcsak a Pulsar do Mundo szekció szakosodott erre a műfajra, hanem a nemzetközi versenyprogram és az idei „független hősök” (a Herói Independente szekció keretében bemutatott alkotók és filmes irányzatok) is jórészt Heddy Honigmann dokumentumfilmjeit mutatta be.
Téma szerint két csoportra osztható a versenyprogram: a fikciós dokumentumfilm (illetve szociálisan érzékeny dokumentum-stílusú) csoportja és a társadalomból szökni vágyó hősök történetei. A C'est déjà l'été, a Go Get Some Rosemary, a La Pivellina, a The Blacks, a 10 to 11, és a Le jour ou Dieu est parti en voyage mind a „valóságábrázolás” felé húznak. Vagy csonka családok végleges szétesése a téma, vagy a háború következményei. A „menekülő hősök” gyakran a bűnözést választják a társadalomból való kitörés eszközéül (Au voleur, The Robber), máskor meg szerelmi viszonyokban keresnek menedéket (Au voleur, La Mujer Sin Piano, Guerra Civil).
Kiemelnék három filmet, amelyek a családon belüli szerepkörök változásait jellemzik. A fesztivál nyertese, a Go Get Some Rosemary (Menj, hozz egy kis rozmaringot) a család és az apaság kérdéseit helyezi középpontba. Hogyan tud egy apa úgy közel kerülni a gyerekeihez – miután sokáig hiányzott az életükből –, hogy megbízzanak benne, de anélkül, hogy haverrá válna? Ehhez képest Martijn Maria Smits C'est déjà l'été (Már megvolt) című filmjében a gyerekeit egyedül nevelő apa egyáltalán nem tudja felvállalni a felelősséget, ezért aztán utólag szembesül a következményekkel: a lánya leányanya, a fia pedig hiába próbálja egy ideig az anya szerepét betölteni és rendben tartani a lakást és ügyelni a nővére csecsemőjére, nem tud megbírkózni a feladattal, és inkább az utcán való bolyongást és az egyszerű pénzszerzést választja – fegyvert szerez és autókat rabol ki. Végül a La Pivellinában azt látjuk, hogy egy cirkuszi artistákból álló család hogyan fogad örökbe egy kétéves kislányt, akit kitett az anyja, és hogy milyen nehézségekkel jár a szokatlan örökbefogadás. Az utóbbi két filmet dokumentumfilmes rendezők készítették és a tipikus kézikamerás követős módszer végig azt az érzést nyújtja, hogy valós eseményeket figyelünk meg.
A „család-probléma” másik megközelítését nyújtja Xavier Dolan játékfilmje, a J'ai tué ma mere (Megöltem anyámat). A húszéves rendező-forgatókönyvíró-főszereplő a saját tapasztalatait dolgozza fel alkotásában, helyenként ijesztő őszinteséggel. Sokszor fárasztó a hisztériás jelentekkel dúsított anya-fiú kapcsolat és a helyenként egyenetlen játék színvonala, de ez jól illik a főszereplő tizenéves túlkapásaihoz és cseppet sem csökkenti Dolan „fenegyerek”-imidzsét.
Több díjat is nyert a Les arrivants (Jövevények) című francia dokumentumfilm, amely a Franciaországban menedéket kereső családok sorsával foglalkozó szervezetnek, a CAFDA-nak a mindennapjait követi nyomon. Ebben az esetben már nem a családtagok közötti kapcsolat a fontos, hanem a szociális munkások és a menekültek viszonya, a bürokráciával, a pénztelenséggel és a néha cselezni próbáló emigránsokkal való küszködés. Claudine Bories és Patrice Chagnard négy hónapot töltött a CAFDA-nál, hogy megfigyeljék az érkezőket, a körülményeiket, hogy valóban betekintést tudjanak nyújtani azoknak az embereknek a sorsába, akik az ország lakóinak szemszögéből mindössze idegenek, valójában azonban borzalmakat megélt emberek, akik sokszor a kedvesség legkisebb jeléért is hálásak. A dokumentumfilm ereje pedig abban rejlik, hogy nem próbál könnyeket kicsikarni a nézőből, egyszerűen a napi rutin szintjén figyeli, ki honnan jön, kit hova küldenek és mire számíthatnak új otthonukban.
Aktuális téma, illeszkedik a világ pulzusa témakörbe. Csakúgy mint az IndieLisboa többi filmje. Úgyhogy a beszámoló végén talán mégiscsak módosíthatom az értékelésemet. A lisszaboni fesztivál kezdi átvenni a (filmes) világ lüktetését.
A díjak:
- A fesztivál „City of Lisbon” fődíja: Go Get Some Rosemary – Josh Safdie, Ben Safdie
- INATEL rövidfilmes fődíj megosztva: Cocoon – Till Kleinert; La neige cache l'ombre des figuiers - Samer Najari
- CAIXA GERAL DE DEPÓSITOS-díj a szereposztásért: La Pivellina - Rainer Frimmel, Tizza Covi
- FIPRESCI-különdíj: Au Voleur - Sarah Leonor
- FIPRESCI-díj: Castro - Alejo Moguillansky
- A Nemzetközi Rövidfilmes Verseny zsűrijének különdíja: Fuera De Quadro - Márcio Laranjeira
- Főszereplői különdíj: Mithat Esmer (a 10 to 11 szereplője)
- TOBIS-díj a legjobb portugál nagyjátékfilmnek: Guerra Civil - Pedro Caldas
- MEDIA RECORDING-díj a legjobb portugál rövidfilmnek: A History Of Mutual Respect - Daniel Schmidt, Gabriel Abrantes
- RESTART-díj – a legjobb portugál rövidfilmrendező: Voodoo - Sandro Aguilar
- FNAC - új tehetség-díj: Carne - Carlos Conceição
- AIP/KODAK – legjobb filmkép portugál nagyjátékfilmben: Sem Companhia - João Trabulo
- AIP – legjobb filmkép portugál rövidfilmben: O Verão - João Dias
- SIGNIS-különdíj: Nenhum Nome – Gonçalo Waddington
- SIGNIS-díj: Pelas Sombras - Catarina Mourão
- World Pulse RTP-különdíj: Barbe Bleue - Jeanne Gailhoustet, Anne Paschetta
- World Pulse RTP-díj: Les Arrivants - Claudine Bories, Patrice Chagnard
- RTP2 Onda Curta-díj: Enterrez nos chiens - Frédéric Serve
- RTP2 Onda Curta-díj: Cyclist - Marc Thuemmler
- AMNESTY INTERNATIONAL-különdíj: Ilha Da Cova Da Moura – Rui Simões
- AMNESTY INTERNATIONAL-díj: Les Arrivants - Claudine Bories, Patrice Chagnard
- JOHNNIE WALKER nagyjátékfilmes közönségdíj: Pelas Sombras - Catarina Mourão
- JOHNNIE WALKER rövidfilmes közönségdíj: Cities On Speed #4 - Bogotá Change - Andreas Møl Dalsgaard
- IPJ Indiejunior-különdíj: Plank - Billy Pouls; Jacco’s Film - Daan Bakker
- IPJ Indiejunior-díj: The Six Dollar Fifty Man – Louis Sutherland, Mark Albiston
- PAIS & FILHOS Indiejunior-közönségdíj: Summer Wars - Mamoru Hosoda