A Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál (IFFR – International Film Festival Rotterdam) híres arról, hogy a független filmet támogatja: a versenyprogram fiatal első- és másodfilmes rendezők alkotásaiból van összeválogatva, a kiegészítő vetítések erőteljes, ismert szerzők munkáit mutatja be és a CineMart filmes projektpiac a producereket és terjesztőket hozza össze a művészekkel.
Itt a meghívottakat és a díszvendégeket nem a piros szőnyeg jellemzi, hanem az, hogy szóba lehet velük elegyedni a Doelen fesztiválközpontban szervezett késő esti italozások alkalmával. És valószínűleg a nézőkhöz is eljut ennek a közvetlenségnek a hangulata, mert az Európában kevésbé ismert filmeknek is bőven akad közönsége.
A válogatás, a programok és a fesztivál különleges meghívottjai révén az IFFR 39. kiadásának az arculata a felelősségteljesség és a folyamatos újítás iránti nyitottság benyomását keltették. Egyrészt a filmek támogatási és terjesztési módszereivel is kísérletezésbe kezdtek, másrészt a tematikus összeállítások jellege is erre utalt.
Hónapokkal a fesztivál megkezdése előtt egy új filmes támogatási módszert vezettek be, a Cinema Reloaded projekt révén. A kísérletre kiválasztott, három teljesen különböző jellegű filmterv ismertetésére külön weboldalt indított a fesztivál. A honlapon a film leírását a rendezők videó-üzenetei teszik emberközelibbé: egy rövid digitális pitching, amivel az egyszerű nézőt szólítják meg, hogy meggyőzzék arról, legyen a (ko-)producerük. Így nem csak szorosabbá válik a kötelék a közönség és az alkotók között, hanem a szerzők is gyors visszajelzést kapnak. Idén Alexis dos Santos cybervilágbeli szerelmi történetét, Pipilotti Rist kísérleti filmtervét és Ho Yuhang izlandi rendező komikus történelmi projektjét támogathatja az újdonsült producer.
A speciális válogatások a Signals kategóriában erősítik a tudatos nézők nevelését és olyan kérdéseket vetnek fel, amelyeken lehet, hogy azelőtt nem gondolkozott el a közönség: mi történik, mikor valaki megnyer egy háborút? (a háborúkat ábrázoló filmek sorozata – After Victory), kik azok az egyszerű emberek, akikkel együtt élünk? (válogatás a Pompeu Fabra nevű barcelonai dokumentumfilmes mesterképzés anyagiból), hol van Afrika és mi a jelentősége Európa felől nézve? (afrikai filmek és fotók minden mennyiségben a Where is Africa? Kategóriában), merre tartunk? (futurista filmválogatás). Ezeket egészítik ki az újból felfedezett klasszikusok és két japán művész, Yoshida Kiju és Sai Yoichi retrospektív vetítései.
A vetítések nagy részét a Bright Future kategóriába válogatott fiatal filmesek munkái tették ki. Ezek közül kiemelném Umesh Vinayak Kulkarnit, indiai rendezőt, aki lassacskán rendszeres „visszatérője” az európai fesztiváloknak, főképp a rotterdaminak, ahol idén egy rövidfilmmel és egy nagyjátékfilmmel is részt vett. A kút (Vihir / The Well) két unokatestvér utolsó közös nyarának történetét meséli el. A két fiú történetével eltérő életszemléleteket mutat be, azt, hogy az élet és a halál és az összes különbözőség tulajdonképpen egységet alkot. Ehhez kevés lenne egy sztori, de az erőteljes képek, a kör- és spirálmotívum meggyőzően közvetítik a filozófiát.
Másik alkotása, a versenyprogramba került Gaarud (The Spell) című rövidfilm egyetlen tér ezerféle meséjét, minden benne megforduló ember életének a helyhez kötött fordulatait mutatja be egy mastershot-ban. Bravúros és szigorúan szerkesztett kisfilm, csakúgy mint egyik vetélytársa, az Oxigen, Adina Pintilie új kisjátékfilmje. A stílus jellemző a rendezőnő korábbi alkotásaira a legapróbb részletig kidolgozott monokróm képeket illetőleg, de a történet ezúttal nem egyetlen magányos szereplő napjaiba avat be, hanem Románia rendszerváltás előtti fojtogató hangulatát eleveníti meg több szereplő szökéskísérlete és vívódásai által. A kisfilmes versenyprogramba egyébként még egy román film bekerült, George Chiper Palmele-je (Tenyerek), ezenfelül a Bright Future és a Spectrum keretein belül is mutattak be további magyar és román alkotásokat.
Kevés sztárolt alkotó vesz részt a Rotterdami Nemzeközi Filmfesztiválon és rendszerint rövid ideig maradnak. François Ozon épp csak egy nap erejéig látogatott el Rotterdamba, hogy bemutassa legutóbbi filmjét, a Le refuge-t (A menedék), egy furcsa anyaság történetét, amelyben egy drogfüggő párból az anyának azért kell szembesülnie terhességével, mert a párja meghal túladagolásban, ő maga pedig nem képes átérezni az anyai ösztön által nyújtott boldog várakozást.
A neves visszatérők közé tartozik Harmony Korine is, aki idén vígjátékkal lepte meg a nézőket. A Trash Humpers talán még inkább mellőzi a narratív struktúrákat, mint eddigi filmjei és a vicces párbeszédeket a szemeteskukákkal közösülő szereplők képei egészítik ki. A művész vallomása szerint akkor jött ennek a filmnek az ötlete, mikor késő este hazafelé menet megfigyelte, hogy az utcai szemeteszsákok a sötétben emberi alakoknak tűnnek, onnan aztán jöttek a „mi lenne ha?” kérdésre adható válaszok és összeállt egy nagyon furcsa film, ami még a nyitottabb fesztiválközönségből is ellentmondásos reakciókat váltott ki.
A VPRO Tiger Awards versenyprogram mezőnye Ázsia, Kelet-Európa és Dél-Amerika között oszlott meg, azonban egyértelműen az utóbbiaknak kedvezett, hiszen mindkét, ebből a régióból származó rendező – Paz Fábrega és Pedro González-Rubio – díjjal térhetett haza.
Míg az ázsiai filmek gyakran extrém elbeszélésükkel tűntek szembe (minimalista stílus a Sun Spots (Napfoltok) esetében vagy a japán Miyoko Asagaya kibun című film meghökkentő története, ami egy manga-képregényművész életéből ihletődött), a costa ricai és a mexikói vetélytársak csendes, pozitív történeteket meséltek el. Paz Fábrega Agua fría de mar (Hideg tengervíz) című filmje lassan avatja be a nézőt egy fiatal nő és egy kislány barátságának titkaiba, Pedro González-Rubio Alamar dokumentum-játékfilmje pedig azt mutatja meg, hogyan talál vissza a természethez egy nyáron apa és fia, a tengeren töltött hónapjaik alatt. Ezek a mélyen emberi történetek hatnak, de nem érzékenyítenek el túlságosan, megfigyelnek és a nézőre bízzák, hogy megítélje, mennyire érdemesek figyelmére ezek a hétköznapi szereplők.
Az R, a The Temptation of St. Tony (Szent Antal megkísértése) és a Les signes viteaux (Életjelek) is a halállal és a félelemmel szembesít különböző módokon. Az R a börtönbeli életet mutatja meg, figyelemmel kíséri, hogyan próbálnak túlélni egy kegyetlen környezetben azok a férfiak, akik rövid időre csöppentek oda és gyengeségükben bármit megtennének a már eleve létező erős klánok vezetőinek, csak hogy majd kikerülhessenek a négy fal közül. Mert ahányszor sikerül a börtönőrök figyelmét elterelni, nincs kegyelem azok számára, akik tartoznak az erősebb társaiknak. A két rendező, Tobias Lindhol és Michael Noer dokumentálódással és hosszas kutatással látott hozzá ennek a projektnek és a szereplők között összesen egy hivatásos színész volt, mindenki más volt rab, aki saját tapasztalatából ismerte a zárkákat és a börtönrutint – talán ez adja a film realizmusának durvaságát.
A „halál-filmek” kanadai változata, a Les signes viteaux annyiban szelídebb, hogy nem az erőszakos halálról szól, hanem arról, ahogyan azt egy fiatal lány felfedezi gyógyíthatatlan betegek ápolása közben. Megfigyeli, hogy mi válik fontossá az élet utolsó óráiban és megérti az utolsó pillanatok intimitásának értékét. Azokkal az öregekkel és betegekkel, akikkel a napjait tölti, erősebb közösséget érez, mint akár a szeretőjével, akár az „egészséges” külvilággal, ami tömve van fölösleges dolgokkal.
Ugyancsak ebbe a csoportba sorolnám a The Temptation of St. Tony-t Veiko Õunpuu-tól. A főszereplő apjának temetésével indít a történet, de talán itt meg is szakad a valós világgal való kapcsolat, legalábbis a főszereplő számára. Megjárja a poklot, vagy inkább a poklokat, azoknak minden változatát, miközben könnyedén sétál át a fellinis álomjelentből egy Bergman-film szigorú templomos jelenetébe, onnan pedig egy Lynch-alkotás kísérteties tájaira – mindez csodálatos szépségű fekete-fehér képeken.
A Bright Future kategóriában bemutatott Norteado (Northless) nyerte el a KNF-díjat (a holland filmkritikusok szövetségének díját). Majdnemhogy közhelynek minősülhet a történet: a főszereplő, Andres Tijuanában ragad, miután többször megpróbál átszökni Amerikába. Végül két nő segít neki, hogy valószerűtlen álcában átjusson a határon. Az udvarlási jelenetekben a színészek kedves-suta gesztusai és finom képi jelzések keltik életre Rigoberto Pérezcano és Edgar San Juan történetét.
A rotterdami FIPRESCI-díj nyertese a versenyprogramból Ben Russel May Each One Go Where He May (Hadd menjen, mindenki, amerre mehet) című filmje a gyarmatosítás Suriname-ra (Holland Guyana) tett hatását mutatja be szavak nélkül. Néha követ egy szereplőt, aki azonban nem válik a film főszereplőjévé, hiszen nincs klasszikus értelemben vett történet – viszont erős szerkezet és képi világ jellemzi a filmet. 10-15 perces snittek, kézikamerás felvételek követik egyik-másik szereplőt előbb az őserdőben, aztán a kis településen, majd a nagyvárosban, hogy utána továbbhaladjon az ember (és főképp a gyarmatosítás) által eszközölt változások mentén a bányákhoz és az iparhoz, hogy érzékeltesse, milyen visszafordíthatatlan folyamatok jellemzik az általa bemutatott világot. A rendező nem itél el, hiszen még csak szavakkal sem kommentálja, amit megmutat, ugyanakkor a kamerája inkább a civilizáció rombolását mutatja be, mintsem a fejlődés pozitív vívmányait – ezzel a kissé pesszimista nézettel a fesztivál jó részét jellemezni lehetne: háborúk, gyarmatosítás, iparosodás, piacgazdaság, környezetszennyezés: csupa olyan téma, amiről el kell, hogy gondolkodjon a néző, ha pozitív irányba szeretne változtatni az életén vagy a társadalmon. Viszont a lehetséges pozitív változásokat az őszinte és kényelmetlen szembesítések képei előzik meg – és a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál idén megtette az első lépéseket ebbe az irányba.
A 39. Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál díjai
- Nagyjátékfilmes díjak: Agua fría de mar – r. Paz Fábrega (Costa Rica), Mundane History – r. Anocha Suwichakornpong (Thailand), Alamar – r. Pedro González-Rubio (Mexikó).
- Kisjátékfilmes díjak: Condolences (Wel Wen) – r. Ying Liang (Kína), Atlantiques – r. Mati Diop (Franviaország/Szenegál), Wednesday Morning Two A.M.- r. Lewis Klahr (USA).
- KNF-díj (a holland filmkritikusok díja): Norteado – r. Rigoberto Pérezcano (Mexikó-Spanyolország, 2008)
- FIPRESCI-díj: May Each One Go Where He May – r. Ben Russel (USA-Suriname, 2008)
- Közönségdíj: Yo, también – r. Álvaro Pastor & Antonio Naharro (Spanyolország)
- NPS New Arrivals díj - online rövidfilmes verseny nyertese: Dag Buurvrouw (Goodbye Neighbour) – r. Robert Jan Vos' (Hollandia)
- Dioraphte-díj: Soul Boy – r. Hawa Essuman (Kenya)
