Magyarország megirigyelte a Balkánt a maga naturalista faluábrázolásáért, megunta, hogy állandóan Erdélybe kell kiruccanni, ha az ember használható rurális díszletet, miliőt és feelinget akar (még akkor is, ha néha a saját, nyafogó színészei lakják be ezt a teret) és elkészítettek egy kusturicás babérokra törő, menzeles nosztalgiájú filmet, ami önmagában nagyon dicséretes dolog, még akkor is, ha az eredmény felemás.

A forgatókönyvvel például nagyon sok baj nincs is. Egy osztrák-magyar határmenti falu volt polgármestere öngyilkosságára készülődvén rábukkan a labancok gázolajvezetékére. A falu, hét sovány esztendejének egyik legsoványabbikát élvén, épp eladni készül az összes földet, épp egy osztráknak. A templom melletti temetőben feltoluló motorina¹ azonban látszólag mindent megold: a falusiak száz forintért kezdik árusítani fűnek-fának a büdös aranyat. Persze Ausztriában sem marad észrevétlen a csapolás: kijön a cég képviselője, aki eleinte párbeszéddel, később, mikor a falu elbarikádozza magát, rohamosztagosokkal próbálja megoldani a szituációt.

A helyzet tehát tökéletes egy olyan igazán jó, zsíros, pálinkaszagú, életdús balkáni vígjátékhoz. Magyarország azonban nem Balkán (és most esik le, hogy ez valaha hátrány is lehet). Szembe próbál ugyan nézni önmagával, megvádolja a falut, megvádolja a mentalitást (figyelem Sub Bass Monster végefőcím alatt zenéjére!), ötletesen mutatja be az osztrák-magyar kontrasztot, de nem tudja ezt olyan jókedvűen röhögve tenni, mint ahogy például a friss román filmes generáció filmjei (California Dreamin’), vagy netán bármelyik klasszikussá vált Kusturica vagy Menzel. Valahogy az a nyamvadt szomorú magyar mélabú átjárja még a legpoénosabb helyzeteket is, s az sem véletlen, hogy egyáltalán már a nyitóképbe is akasztófakötél leng be.

Pedig igazán próbálták, és nagyon sok jó helyzetet sikerült felvázolni, még a dramaturgiai hatásfokozás, a váratlan dolgok is működnek. De az őrségi magyar valahogy nem tud olyan harsányan nyeríteni az élet fonákságain, mint a szerb cigány vagy a dobrudzsai román, a kvázi-happy end ellenére se. Persze, ez filmben nagymértékben a színészeken is áll vagy bukik, és ebben a filmben majdhogynem sikerült kilépni abból a magyar filmes rákfenéből (hogy ti. állandóan a színészt nézzük, amint játszik, nem a cselekmény szerves részeként ottlevő figurát). S kár, hogy épp a főszereplő Lukáts Andoron múlott: mívesen szenved, míg a többi falustársa üdítően hozza a színvonalat, még a katolikus papon is jól lehet szórakozni, amely szerep ritka hálátlan a magyar filmtörténetben.

Egy ilyen filmtől nagyobb harsányságot, orcátlanságot, karakánabb főkaraktert, szemtelenebb és eredetibb zenét, gyorsabb vágást vártam volna, és azt, hogy az operatőr ne elégedjen meg az amúgy gyönyörűen működő táj egyszerű végigpásztázásával. Egy falusi filmben annyi, de annyi lehetőség van, engem ilyenkor az se tud zavarni, ha néha teljesen indokolatlanul tájképeket nézetnek velem film gyanánt. Pláne, ha ehelyett egy teljesen felesleges (tudom, hogy a forgatókönyvíró meg tudja magyarázni, és hogy a lelke ül benne, de nem érdekel) szerelmi szál bukkan elő időnként, amely ha bájos is, nem tesz hozzá a filmhez, csak elvesz abból a játékidőből, amiben még több poén hangzhatott volna el.

Mindenesetre én örülök, mert nincs minden veszve: a lehetőség megvan a magyar filmben is, hogy ne csak a nyafogó, nárcisztikus Budapest mutogassa magát általa, hanem lehet készíteni jópofa vidéki szatírát is, ahol jól érzi magát a kamera is, a néző is, s amiben ráadásul aktuál- és világpolitikai jelenségek finom párhuzamaira is felfigyelhetünk (vö. az állandósult magyar tüntetési kényszer, tévéépület-rombolással; gazdasági válság; benzinárak stb) – akár alkotói szándéktól függetlenül is.

¹ Gázolaj románul. Nem kicsinyítő képzős, de aki babusgatásra gyanakszik, az nem téved sokat.