A Max Payne volt az első film idén, amit tényleg kíváncsian vártam. Utánaolvastam, megnéztem az összes fellelhető trailert. Tapasztalatból tudom, hogy a nagy várakozás sokszor szül csalódást, valahogy ezzel a filmmel kapcsolatban azonban lelkem mélyén mégis pislákolt a bizalom pirinyó lángocskája. Feleslegesen.
A film alapjául szolgáló számítógépes játék egy klasszikus bosszú-noir. Egy zsarunak megölik a családját, ő pedig hosszú éveken keresztül nyomoz a gyilkos után. egyre mélyebbre süllyedve New York bűnözőinek sötét világába. Fájdalmasan gyenge story lenne ez, hiszen láttunk már egy tucat ehhez hasonló alkotást, azonban a játéknak van két olyan jellemzője, ami sikerre vihette e klisét. Az egyik a hangulata: olyan borongós, félelmetesen nyomasztó világot sikerült teremteniük az alkotóknak, hogy miközben halomra lövi az ember a rosszfiúkat, borsódzik a háta (természetesen a zene és a hangeffektek is ezt erősítették). A másik nagy találmánya a játéknak, a bullet time, avagy jó magyarosan a lassított mód, hogy könnyebben és látványosabban gyepálhassuk az ellent. Szomorúan konstatáltam, hogy a filmben ezek közül csupán az egyik valósult meg, az is mindösszesen kétszer.
Az első trailer roppantul felcsigázta a világot. Olyan jól sikerült, hogy a nézők is, és a szakma is ettől a filmtől várta az akciófilm-piacon érzékelhető űr betöltését. Ezek az elvárások azonban nem teljesülnek: abban a másfél percben benne van az egész film, úgy ahogy van. Ráadásul még a zenéje is más, hiszen míg az előzetesben a filmzenegyártásban határozottan komoly tapasztalattal rendelkező Marilyn Manson bűvöli dobhártyánkat – véleményem szerint sikeresen – addig a filmben „tipikus" muzsikákat hallunk. Persze Manson nem egy Nino Rota, és az előzetes témája sem igen emlékeztet a játék zenei világához, mégis olyan nyomasztó, erőteljes, gátlástalan muzsika volt, ami remekül passzolt volna a filmhez.
Lassú a film, méghozzá unalmasan lassú. Egy háborútól – mint ugye a bugyuta magyar cím is mondja – valamivel több akciót, lövöldözést, neadjisten vért várnánk. Gondoljunk csak a Kill Bill utolsó jelenetére, vagy a Golyózápor (Shoot 'em Up) egész úgynevezett cselekményére. Azt nevezhetjük akciónak. Persze más világ ez, hiszen a hős szenvedésének is teret kell engedni, ami nem is olyan rossz. Úgy gondolom azonban, hogy ha akciófilmre ülök be a moziba, akkor azt is akarok látni. Az egész film, nyilván a bosszútörténet miatt is, erősen hajazott a Gladiátorra, ami a film végén a tisztességes lezárás elmaradásához vezetett: a halott család szólítja a hőst a mennyből, de ő még nem mehet. Erre már tényleg nem tudok mit mondani.
A film egyértelműen Max Payne-ről szól, Mark Wahlberg meglepően hitelesen játssza el a megtört zsarut. Ellenben nem nagyon hagy helyet másoknak; a többi szereplő elsilányul, háttérben marad mellette, emiatt alakulhatott ki talán az az érzésem, hogy nem minden szál varródott el rendesen. Mona Sax, Jim Bravura illetve a drogtól bekattant gonosz, Jack Lupino mindnyájan elvégzik a dolgukat a cselekmény megfelelő szintjén, de élettelenek maradnak. A nő testvére gyilkosát szeretné fülöncsípni, helyette csak egy keménykedő maca marad. Bravura őrmester lassan megérti Max helyzetét, de annyira erőlteti a keménykezű zsaru karakterét, hogy végül felpuhul és hiteltelenné válik. A főgonosz pedig, úgy ahogy van, olcsó: félmeztelenül a hóesésben, folyékony kokaint iszogatva belesikítani az éjszakába? Ne már!
A csalódás ellenére is tudok azonban pozitívat mondani a filmről. Az egyén szenvedése nincs túlbonyolítva, egyszerű, de hitelesnek hat és helyzete bizony felkeltheti a néző együttérzését. Jól sikerültek a kábítószeres hallucinációk is, különösen a film végén, amikor Max is kénytelen használni a szert, ráadásul dupla adagot. Kellemes lenne a vége is, ha lenne, hiszen a játékban is egy felhőkarcoló tetején végezzük be feladatunk. Olyan érzésem támadt azonban a jelenetet elnézve, mintha a rendező ott sem lett volna és a színészek tanácstalanságukban így oldották volna meg a helyzetet.
A Max Payne sajnos nem tölti be azt az űrt, amit szeretett volna. Olyan alapvető elemek hiányoznak belőle, melyek nélkül sajnos csak egy lesz a sok középszerű akció-krimi közül. Max. fájdalom – játszhatnánk el kicsit a szavakkal. Fájdalom a közönségnek.
