Politzer Péter bemutatkozó rendezése nem csak azért izgalmas, mert a filmalaptól függetlenül, minimális pénzből készült: a szkeccsszerű, három generáció három tagjának pillanatképeit egybegyúró Férfikor rendkívül életszagú, szellemes és szép.
Mindig örvendetes látni, hogy a magyar filmművészet nem áll meg a Nemzeti Filmalapnál és a Média Mecenatúránál, és készülnek nagyjátékfilmek az állami támogatási rendszeren kívül is. Hát, még ha tapasztalt filmesek minőségi munkájáról van szó és nem lelkes amatőrök házibarkács-filmjeiről. Utóbbira is bőven akadt példa a közelmúltból (Vakfolt), de szerencsére az előbbiből sem szenvedtünk hiány – sőt, a tavalyi év legjobb magyar filmje is egy független produkció volt (Ernelláék Farkaséknál). Nemcsak elkészíteni nehéz azonban egy ilyet, a forgalmazás szintén masszív akadály, amelyet nem minden mikroköltségvetésű alkotásnak sikerül leküzdenie. A Vertigo Média tulajdonában lévő Art+ Cinema vállalta többször is idén független magyar filmek limitált számú műsorra tűzését, de hiába fogadták jól a Legjobb útont és a Szeretföldet, a széles közönséghez sajnos már nem juthattak el. Most szintén egy forgalmazó-mozi hibrid, a Cirko karolt fel egy ilyen alkotást: Politzer Péter vágó nagyjáték-rendezői debütjét, a Férfikort. Szerencsére nem csak pár grátiszvetítésre, de hogy a sajátjukon kívül más művészmozikba is benyomják-e, azt még nem tudni – ha optimisták vagyunk, 1–2000 nézőt el is érhet a Varsói Nemzetközi Filmfesztivált megjárt játékfilm.
A Férfikort nem csak független státuszából adódó elenyésző költségvetése és az egészestés formával először próbálkozó rendezője rokonítja a Legjobb úton-hoz, de fekete-fehér színvilága és zenész főhőse is. A Férfikor azonban nem egy, hanem egyenesen három történet az egyben: a nagybőgőn játszó negyvenes családapa, Frank mellett egy szerelmi játszmákba bonyolódó kiskamasz, Samu, valamint egy aggkorú fotós, Dezső is saját cselekményszálat kap. A hármójuk élete nem nagyon keresztezi egymást (egy közös ismerősön vagy egy utcán való összefutáson túl), a kapocs inkább az közöttük, hogy hárman lefedik egy férfi különböző életstádiumait: a gyerekkort, a felnőttkort és az időskort. A kissé suta cím is valami ilyesmire utal: akár a Sráckor (Boyhood) vagy a Csajkor (Bande de filles), ez a film is pár, az életből kiragadott epizód felvillantásával óhajt beszélni arról, milyen is az adott nem tagjaként felnőni, felnőttként viselkedni, és végezetül elmúlni. Tökéletes képet persze nem lehet adni, hiszen minden ember egyedi életpályát fut be, ahogy a fentebb említett filmek esetében a gender mellett egyéb tényezők – a rassz, a társadalmi státusz – is megjelennek.
Persze a Férfikor nem is próbál átfogó lenni: Politzer Péter nem követte gyerekszínészét tíz éven keresztül kamerájával, sőt, Samu rendelkezik a legsoványabb történettel. Nem sokat tudunk meg a családi hátteréről, csak hogy anyja egyedül neveli, és miután ő kórházba kerül, a fiúnak egyedül kell gondoskodnia magáról. Bár van potenciál ebben az alapszituációban, a rendező nem nagyon aknázza ki, és Samu jelenetei leginkább kimerülnek az iskolai udvarlásban és anyja meglátogatásában. Az idős Dezső egy fokkal hangsúlyosabb, noha neki aztán végképp semmi jelentős nem történik az életében, ellenben narrációban monologizál a múltjáról, szerelmeiről, életéről. Közben banális dolgok történnek: felkel, megreggelizik, felöltözik, elmegy egy törökfürdőbe – mintha ez is olyan nap lenne, mint a többi. Ezzel kerül kontrasztba kalandos életének elbeszélése, hogy a végén váljon kerekké és nyerjen értelmet kép és szöveg kapcsolata. Plusz dimenziót ad ennek az epizódnak, ha tisztában vagyunk vele, hogy Dezsőt a tavaly, 91 évesen elhunyt Szipál Márton fotográfus alakítja, monológja pedig számos önéletrajzi elemet hordoz. És ahogy a film az életet, úgy az élet a filmet másolja: gyönyörűbb hattyúdala nem is lehetne ez az epizód a művésznek.
Az igazi főhős mégis Frank, a nagybőgős családapa, akit Vass Péter amatőr színész alakít. Neki van a legeseménydúsabb egyúttal legszórakoztatóbb cselekményszála a filmben. Épp egy koncertre készül, amikor kizárja magát a lakásából, mely vicces szituációk sorába sodorja. Leginkább itt mutatkozik meg Politzer Péter írói, illetve rendezői tehetsége, rendkívül ügyesen keveri ugyanis a nagyon életszagú, ismerős helyzeteket a humorral: az egyik jelenetben például az utcán hangszerével a reptérre siető főhős részeg brit legénybúcsúzókba ütközik, akik ragaszkodnak hozzá, hogy játsszon nekik valamit, cserébe pedig hívnak neki egy taxit. De ugyanilyen szellemes epizód a szkeptikus lakatossal felálló patthelyzet, aki nem akarja beengedni a férfit a saját otthonába olyan iratok nélkül, amelyek természetesen a lakásában maradtak, vagy amikor a karmesternek ígért pálca helyett kell rögtönözve találnia hősünknek valamilyen tárgyat a vezényléshez.
Mindezt Politzer az amatőr szereplőkhöz jól passzoló dokumentarista fényképezéssel tálalja, monokrómban, az erős atmoszférát pedig a nagyszerű zene továbbfokozza: hol lassú dzsesszzene szól, noiros hangulatot kölcsönözve a filmnek, hol a nagybőgő komótos pengetéséből születnek meditatív dallamok. Tulajdonképpen mindhárom főszereplő kifejti hatását a film formájára. Az idős fotóművész karaktere a múltat idéző fekete-fehér színvilágban és az igényes operatőri munkában jelenik meg, a zenész figura egyértelműen a kimunkált hangi világban, a nyugtató melódiákban érhető tetten, míg a fiatal tinédzseré abban a játékosságban, kíváncsiságban és fésületlenségben, ami az alkotás egészét jellemzi. Ez az utóbbi szolgál egyetlen kritikájaként a Férfikornak: kicsit túlságosan kiforratlan, szerteágazó, mintha három különböző filmet akart volna megcsinálni az alkotó, ám sajnos az egyik nem áll meg a saját lábán (Samu), a másik jobban működne önálló kisfilmként (Dezső), míg a harmadik egy nagyjátékfilm után kiállt (Frank). De még ha kicsit mostohán is illeszkednek, azért alkotnak együtt egy képet, méghozzá nem akármilyet. Egy izgalmas, minőségi alkotásét.
