Egy évtizeddel a Volver után – 20. filmjében – Almodóvar számára ismerős témákhoz és motívumokhoz tér vissza: a Julietával újra eljött a nők, az anyák és az emlékezés előtti főhajtás ideje.

A kétszeres Oscar-díjas rendező produkciói többnyire saját, eredeti forgatókönyv alapján születnek, de legújabb filmjének az alapját az irodalmi Nobel-díjas Alice Munro novellái jelentették. Bár sok szempontból téveszthetetlenül almodóvari ez a film, annyi biztos, hogy még sosem láttunk ennyire visszafogott és komor alkotást a provokatív és botrányos témákat feldolgozó spanyol rendezőtől.

A címszereplő Julietát középkorú, ötvenes éveiben járó nőként ismerjük meg, aki élettársával, Lorenzóval (akit a Beszélj hozzából ismert Darío Grandinetti alakít) épp költözni készül Madridból Portugáliába. De egy véletlen utcai találkozás elbizonytalanítja és váratlanul meggondolja magát. Elköltözés helyett visszaköltözik egykori albérlete közelébe, ahol – férje halála után – lányával lakott. Megtudja ugyanis, hogy a több mint egy évtizede eltűnt lánya életben van, ráadásul három gyerek édesanyja. Napló/levélírásba fog és ezzel – a flashbackeken keresztül – elkezdődik az emlékezés, a vallomás, a szembesülés, illetve a szembesítés folyamata. Felidézi azt a téli, éjszakai vonatutat, amelynek során néhány óra leforgása alatt nemcsak a halállal szembesült – életében talán először ilyen közelségből –, hanem egy Xoan nevezetű fiatal férfival is találkozott. Ebből – a vonaton kezdődő – szenvedélyes szerelemből született meg Antía, a lánya.

Julieta a kusza és tragikus életű Almodóvar-főhősnők sorába tartozik, akinek a véletlenek legalább annyi rosszat, mint jót hoztak az életébe – ha ugyan nem többet; merthogy sorra elveszített mindenkit, aki fontos volt számára – a férjét, az anyját és végül, de talán nem végérvényesen, a lányát is. Mindebben a legtragikusabb azonban az, hogy sorsuk mintha ismétlődne: az újra találkozás csak annak árán történhet meg, hogy Antía is megtapasztalja, mit jelent elveszíteni valakit.

A történet jellege a rendező egyik korábbi opuszát, a Mindent anyámrólt, felépítése Gabriele Muccino tavaly bemutatott filmjét, az Apák és lányaikat juttatja eszünkbe. A cselekmény ugyanis két idősíkon játszódik, magát a címszereplőt is két színésznő – Adriana Ugarte valamint Emma Suárez – alakítja; a rendezőnek sikerül – egy törülközővel – bravúrosan megoldani a váltást kettejük között.

Ha egy Almodóvar-filmet nézünk, szinte biztosak lehetünk benne, hogy erős női karakterekkel ismerkedünk meg; és szinte ugyanennyi a valószínűsége annak is, hogy ez a férfiszereplők rovására történik. A Julieta sem kivétel, úgy a vonaton megismert Xoan, mint a magára maradt főhősnő magányát enyhíteni próbáló Lorenzo arra hivatott leginkább, hogy a címszereplő karakterét árnyalja. De nemcsak a Julietát alakító két „chica Almodóvar” játéka emlékezetes; a rendező korábbi filmeiből ismert Rossy de Palma egy baljós kinézetű és kétes szándékú házvezetőnő, Marieta szerepében tűnik fel, továbbá a furcsa fallikus szobrokra „szakosodó” Ava (Inma Cuesta) is kulcsszereplője a történetnek.

Az anya-lánya kapcsolat, valamint az emlékezés misztériuma mellett a Julietában a bűntudat és a szerelem kérdéskörét boncolgatja a rendező. Továbbá megjelennek Almodóvar olyan klasszikus témái is, mint a szexualitás, a félreértések, a titkok és az emberi kapcsolatok gubancai. A filmképek sem okoznak csalódást, ízig-vérig almodóvariak. A festőien komponált képek mellett (amelyek Jean-Claude Larrieu operatőr munkáját dicsérik), a jellegzetes harsány színek és a piros árnyalatainak dominanciája, jelentéseinek többrétegűsége igazolják leginkább ezt; a dühtől kezdve, a véren, szenvedélyen és veszélyen át, egészen a szerelemig kapcsol jelentéseket ehhez a színhez. Talán kevesebb a humor, mint a rendező korábbi filmjeiben, de a megjelenített érzelmek skálája ugyanolyan széles; a melodramatikus elemek mellett a film noirra emlékeztető jelenetek sem hiányoznak.Így a Julietában a 66 éves Pedro Almodóvarnak a régi mellett sikerül egy új arcát is megmutatnia.