David Lynch is öregszik, bizony. A mester, akitől évek óta nem láttunk a szó szoros értelmében vett játékfilmet (ha megengedő vagyok, az Inland Empire, ha szigorúbb, a Mulholland Drive óta), három évtizede rendezte azt a filmet, amely kis túlzással a teljes életmű egyfajta foglalata és – meglehet, korai – szintézise lehetne: a Kék bársonyt. És nem mellékesen: Lynch idén töltötte hetvenedik életévét.

• A film egy olyan periódus után következett Lynch pályáján, amikor különböző, teljesen konvencionálisan értett (al)műfajokban próbálta ki magát, több-kevesebb sikerrel: Az elefántember horrorba hajló viktoriánus életrajzi dráma, a Dűne pedig némiképp rendhagyó sci-fi eposz. Nem feledhetjük azonban, hogy Lynch egy rendkívül bizarr, formabontó, összetéveszthetetlenül egyedi független filmmel kezdte pályáját, a Radírfejjel – a Kék bársony pedig mintha a műfaji/közönségfilmes tapasztalatok ötvözése lenne azzal a sajátos, groteszk-álomszerű látásmóddal, amely az évtizedek során a védjegyévé vált. Vagyis Lynch egy érett, letisztult munkában „házasította” össze a műfajtudatos filmkészítést a Radírfejig visszavezethető, rá jellemző teljes őrülettel: olyan keverék ez, amelyből remekmű születhet (mint a Kék bársony példája is mutatja), de hatalmas esztétikai és „piaci” kockázat lehetőségét is rejti magában.
• Ehhez képest érdekességként említhetjük, hogy paradox módon a – számos rajongója és kritikusa szerint kommersz – zsákutcából való kivezető utat, a személyesebb víziók megvalósítására szolgáló esélyt éppen az a Dino de Laurentiis producer biztosította számára, aki a Dűne megrendezésére kérte fel Lynchet, és biztosította a produkcióhoz szükséges anyagi-adminisztratív hátteret.

• A film a címét Bobby Vinton Blue Velvet című dala nyomán kapta, a dalt az Isabella Rossellini által alakított Dorothy Vallens énekli a filmben, felejthetetlenül. A nótát azóta számosan feldolgozták – amúgy Vinton, akihez a legismertebb verziót kötik, maga is feldolgozta a dalt, amelyet eredetileg Tony Bennett énekelt –, legutóbb Lana Del Rey, érzékelhetően Lynch-ommázsként.
• Dorothy szerepét Lynch eredetileg Debbie Harry (akit leginkább a Blondie énekesnőjeként ismerhetünk) számára írta, de neki elege lett abból, hogy csupa „furcsa” szerepeket játsszon, minek utána korábban David Cronenberg Videodrome-jában hasonló karaktert alakított.
• Lynch és Rossellini együttműködése mindenesetre „túl jól” sikerült: a Kék bársony forgatásán intim viszonyba bonyolódtak egymással, és öt évig voltak élettársak.
• A rendező és a színésznő egy New York-i étteremben ismerkedtek meg egymással, a Kék bársony castingja során, és Lynch a bemutatkozás után állítólag ezzel a bókkal kedveskedett a nőnek: „Tudja, akár Ingrid Bergman lánya is lehetne”. Ebben csak az a vicces, hogy Isabella Rossellini tényleg Ingrid Bergman lánya (az édesapja Roberto Rossellini, a nagy olasz neorealista filmrendező).
• Nem ez az egyetlen Lynch-film, amelyben Isabella Rossellini játszik: az 1990-es Veszett a világban szintén egy „weirdo” női karaktert, Perdita Durangót alakítja.

• Bevallása szerint a Kék bársony világának megalkotásában Lynch saját gyerekkorából ihletődött. „Szerintem ilyen Amerika. Egyfelől van az életnek egy nagyon ártatlan, naiv oldala, másfelől ott a rettegés és a betegség. Ez minden. A Kék bársony jellegzetesen amerikai film. A látványvilágot a Spokane-ben töltött gyermekkorom inspirálta. Lumberton létező helységnév, Amerikában számos Lumberton van” – mondta el egy interjúban Chris Rodleynak.
• Azt is elmesélte, hogy gyerekkorában, mikor egyszer a testvérével tartottak hazafelé az iskolából, szembementek egy kábult meztelen nővel az utcán. A jelenet mély benyomást tett rá, sírva is fakadt. Ez az eset szolgált Dorothy meztelen jelenetének alapjául a Kék bársonyban.
• Frank Booth szerepére több színészt is felkért Lynch (például Harry Dean Stantont vagy Steven Berkoffot), de mindenki túlzottan taszítónak találta a karaktert. Nem úgy Dennis Hopper, aki kifejezetten ragaszkodott a szerephez. „Nekem kell eljátszanom Franket – mert én magam vagyok Frank!” – mondta.
• A „fuck” szót, amely Frank szinte minden mondatában benne van, Lynch a forgatókönyvben minden alkalommal kipontozva írta, és – Hopper emlékei szerint – a forgatások alatt sem mondta ki soha, mindig úgy hivatkozott rá: „az a szó”.

• Bobby Vinton Blue Velvet és Roy Orbison In Dreams című dala mellett Lynch szerette volna felhasználni a filmben egyik kedvenc dalát, a This Mortal Coil Song to the Siren című számát (eredetileg Tim Buckley műve), de szerzői jogi okokból ez nem sikerült. Lynch azonban nem adta fel, és végül sikerült megszereznie a felhasználási jogokat, a dal szerepel is az Útvesztőben című filmjének egyik fontos jelenetében.
• A Kék bársony a Twin Peaks talán legfontosabb előképének tekinthető Lynch pályáján (nem csak Kyle MacLachlan karaktere miatt). És ha már itt tartunk, ne feledjük, hogy jövőre jön a Twin Peaks új évada, természetesen Lynch „védnökösködésével”. Már alig várjuk.

Források: imdb.com; Chris Rodley (szerk.): David Lynch. Osiris, Budapest, 2003.; Best Movies by Farr