A 6,9 a Richer-skálán egy román-magyar-bolgár koprodukció, amiben filmalapos pénz is van. Ez alapvetően egy jó hír lenne, a stáblista felgördülése után viszont keserű szájízzel maradunk: a magyar filmgyártás önmagában ugyanis már nagyon rég nem tud ilyen vicces filmeket kitermelni.

Vannak persze gyenge momentumai ennek a filmnek is bőven, de a lényeg, Nae Caranfil legféltettebb kincse továbbra is megvan: a humor- és ritmusérzék. A poénok olyan könnyedén gördülnek le a színészek szájáról, ahogy csak egy tökéletesre, a lehető legfeszesebbre megírt forgatókönyv alapján lehet. Caranfil filmje továbbra is felvállaltan műfaji film, és mint ilyen, továbbra is kivétel a kortárs román filmtermésben. No nem mintha nem lennének mostanában pl. román vígjátékok, de azok többsége a magyar társaikhoz hasonlóan erőltetett és nyögvenyelős, feleslegesen szerzőieskedő. A 6,9 a Richer-skálán ezekkel szemben auteuri allűrököt nélkülöző, ismerős elemekből összepakolt, mégis magával sodró sztori, ami felvállalja, hogy sok embert akar szórakoztatni, ám a gagyi poénokhoz való lealacsonyodás kényszere nélkül.

Tony (Laurențiu Bănescu) egy lassan középkorúvá érő, gyermektelen színész. Feleségével, Kittyvel (Maria Obretin) való kapcsolata leginkább unalmasnak mondható, amit legfeljebb Tony földrengésektől való irracionális félelme tud feldobni. Egy Tony számára új műfaj, egy musical bemutatójára készülnek egy bukaresti színházban, közben új házba költöznek hisztis, féltékenykedő nejével, amikor felbukkan az orosz repülőgépről, Antonovról elnevezett Tony apja (Teodor Corban), akivel nem találkozott ötéves kora óta. A saját érzelmi nyomorába beüszkösödött színész állóvizét alaposan felkavarja a bonviván, 65 éves kora létére is nagy kujon apuka, aki egy másodéves egyetemi hallgató kislányt fűzöget éppen.

A film legnagyobb bravúrja az, hogy a történet különböző elemeit milyen finoman tudja rímeltetni egymásra, és hogy ezeket milyen ügyes csavarokkal tudja apránként elmesélni, fenntartva a folyamatos érdeklődést: Tonyék a színházban az Orfeusz és Eurudiké egy modernista musical-verzióját készülnek előadni, ami ironikusan rímel a főhős házasságára; az apa semmiből való előbukkanása pedig tényleg leginkább egy földrengéshez hasonlítható „force majeure”. Míg a többi színész leginkább komikus regiszterben játszik (Teodor Corban például újfent zseniális), a főhőst alakító Bănescu szinte mindvégig csak reagál és tág szemekkel, fapofával bukdácsol végig a sztorin. Caranfil képes egy-egy ziccer kedvéért teljes mellékszereplőket beírni a történetbe, akik tovább színesítik a hivatalos fesztiválszinopszis alapján egyébként első pillantásra nem túl érdekesnek tűnő összképet.

Vannak persze kevésbé működő dolgok is a filmben: az álomjelenetek ma, 2016-ban nem jelentenek túl nagy revelációt, nem igazán fifikásak, meg a film alaptörténetének és a musical formanyelvének végső összeforrása a táncos-zenés nagyjelenetben is túl hosszúnak és túlzónak tűnik, mint ahogy a figurák háttértörténete sincs túlbeszélve. Ám összességében egy nagyszerű, középutas (intelligens és illedelmes) vígjáték ez, aminél jobb TIFF-fesztiválnyitót nem igazán lehetett volna találni. Már csak az a kérdés, hogy hogyan lehet majd ezt eladni. Mert a fesztiválsikerek és a gagyi vígjátékok PR-gépezete már olajozott Romániában, az ilyen „fura”, kettő közt leledző elmés filmeké nem igazán. Ez bizony jóval több mint 6.9!