Izgalmas a téma, de a rendező túl keveset kockáztat – leginkább ezt lehet Tom Hooper szemére vetni a transzneműség egyik pionírjának emléket állító új filmje, A dán lány kapcsán.
Hooper egy négy Oscar-díjat taroló történelmi film (A király beszéde) és egy szintén Oscar-díjas musical (A nyomorultak) után, egy már több mint száz éve hol több, hol kevesebb figyelmet kapó, mostanában újra aktuálissá vált (tabu)témához nyúlt: a transzneműséghez. A dán lány David Ebershoff azonos című könyve nyomán készült, és a rendezői székre Hooper előtt már többen is pályáztak, köztük Tomas Alfredson, Lasse Hallström és Bill Condon.
A száz évvel ezelőtt, 1926-ban kezdődő történet főszereplői a dán festőpáros, Einar Wegener (Eddie Redmayne) és felesége, Gerda (Alicia Vikander). A kétórásra fikciósított életrajzi filmben Einar átalakulását és Gerda mindenen át tartó hűségét és kitartását követhetjük végig. Az egész transzformációs folyamat, amelynek során Einar Wegenerből Lili Elbe lesz, egy véletlen miatt következik be: a feleségnek gyorsan be kell fejeznie egy portrét és férjét kéri meg arra, hogy modellt álljon. A korábban Stephen Hawking bőrébe bújt Eddie Redmayne arckifejezésein végigkövethetjük mindazt, ami az általa alakított különc karakterben megszületik: azt a bizarr érzést és vágyat, ami először arra készteti, hogy női ruhákba bújjon, aztán pedig, hogy – életét is kockára téve – biológiai szempontból is nővé váljon. Ha Einar Wegener tájképeinek köszönhetően nem is lett híres, és az sem volt elég, hogy az elsők közé tartozott, aki nemi átalakító műtéten esett át, csaknem egy évszázaddal halála után kapott egy újabb esélyt arra, hogy köztudatba ékelődjön a neve.
Bár Redmayne bravúrosan végigviszi Einar nővé alakulását, valahol az egyre inkább háttérbe szoruló férfi és a folyamatosan erősödő női lélek között elvesztődik a karakter lényege. A Gerdát alakító Alicia Vikander pedig hitelesen alakítja az erős és emancipált nőt, akiről elhisszük, hogy annak idején ő hódította meg férjét, azt viszont már kevésbé értjük, hogy a rendező – az életrajzi adatoktól eltérően – miért ragaszkodott ahhoz, hogy Gerda mindvégig hűséges és kitartó partnere legyen a férjének – mindenben. Ő az, akinek köszönhetően, először játékból ugyan, de Einar felfedezhette magában a nőt, aki később sikeres portrékat festett nőnek öltözött férjéről, és aki végül abban is segített, hogy Lili „megszülethessen”.
A dán lány sikeréhez tulajdonképpen minden adott volt: egy izgalmas és aktuális téma, remek színészek, egy rendező, aki már bizonyított. Látványosak és igényesek a beállítások, kiváltképp Koppenhága és Párizs városképei, és akad néhány sokszor ismétlődő, de emlékezetes közeli Einar arcáról: legfőképp arról, hogy hogyan próbálja egy férfi megtanulni a női gesztusokat. Mindezek ellenére a produkció középszerűre sikeredett: egy különc egyéniségből majdhogynem lapos karakter lett, az előrelátható fordulatok és dramaturgiai klisék következtében a film pedig már-már unalmas. Mintha A király beszédéért a legjobb rendező Oscar-díját elnyert Hooper is ugyanabba a csapdába esett volna, mint egy évvel ezelőtt James Marsh A mindenség elméletével: a biztos utat választotta és egy újabb életrajzi, kockázatmentes kitartástörténetet forgatott, azzal az expliciten kimondott „tanulsággal” megfejelve, hogy legyünk elég bátrak ahhoz, hogy felvállaljuk önmagunkat. Ettől kissé tanmese-ízűvé válik és a világhírű elméleti fizikusról szóló életrajzi filmhez hasonlóan, ez a produkció sem összetett és döbbenetes, inkább esztétikus, ízléses és biztonságos. Így ahelyett, hogy egy igazán izgalmas portrét rajzolna egy különc egyéniségről (vagy kettőről), és nemcsak a témával hökkentene meg a rendező, hanem a megvalósítással is, A dán lány inkább mégis az átlagos művész-életrajzi filmek sorát szaporítja.
