Az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről az emberi élet apró mozzanatain keresztül mutatja be, mennyire nevetségesen jelentéktelen, de abszurd módon vicces apró pontok vagyunk az Univerzumban, amikor nem vagyunk éppen gonoszak.
Roy Andersson a szerzői filmek rajongóinak egy szűkebb rétegében valóságos kultuszfigura, amihez ugyan az is rengeteget hozzátesz, hogy újabban hét évet kell várni egy újabb filmjére, így mindegyikük eseményszámba megy – de ez csak apró szelete a nagy egésznek. Ugyanis Anderssonnak és filmjeinek van egy igen sajátos, ezer közül felismerhető stílusa és világlátása, és nagyon könnyű vele azonosulni: kétség sem fér hozzá, hogy a 71 éves svéd rendező nagyon jó megfigyelő. Az „embernek lenni” nevű trilógiájában például nem kevesebbre vállalkozott, mint apró mozzanatokból, az unalmas hétköznapjaink rutinjából bemutatni az emberi élet abszurditását.
Bevallom őszintén, a trilógia nyitódarabjával, a Dalok a második emeletről cíművel nem igazán tudtam mit kezdeni, túl széttartó volt, túl elidegenítő, és sokkal inkább fárasztó, mint vicces. Leginkább persze a hangvételével volt bajom, számomra túl cinikus volt a film. A második darabbal, a Te, aki élsszel már egészen más volt a helyzet; míg az előző témája túl általános volt az emberi élet nehézségének bemutatásával, addig a trilógia középső darabja sokkal specifikusabb volt, azt boncolgatta, mennyire nem figyelünk úgy általában egymásra, a szereplők szinte folyamatosan visszakérdeztek benne, plusz sokkal inkább tűntünk abban a filmben mi emberek szánalmas, de azért szerethető bolondoknak. A befejező darab, az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésen pedig a legjobb a három közül, mivel ez a stílus és forma most lett igazán csúcsra járatva.
Klasszikus értelemben vett történet egyébként ezúttal sincs, csak egymáshoz nagyon lazán köthető epizódok füzére, amiben ezúttal két középkorú férfi az összekötő kapocs, akik időről időre felbukkannak a jelenetek egy részében: míg az elején csak szimpla comic reliefek, addig a film második felétől már a kapcsolatuk bejár egy egyenetlen ívet is. Ezen kívül van két szegmens, az egyik amolyan prológus a filmhez, utóbbi címe „homo sapiens”, és egy igen erős hangulatváltozást jelöl. Míg a film nagyrésze ugyan szánalmas apró pontokként mutat be minket a nagy Univerzumban, tág kompozícióival is alátámasztva ezt, azért alapvetően viccesen és szerethetően suták és jelentéktelenek vagyunk. A film utolsó harmadában levő, két jelenetet tartalmazó szegmens viszont az emberi gonoszságról szól, de olyan hitelesen, hogy nagyon megterhelő nézni, teljesen új megvilágításba helyezi a film emberiségről szóló portréját.
Az egyikben egy különösen kegyetlen állatkísérlet történik, a másikban pedig emberek saját szórakozásukra gyötörnek rabszolgákat. Ez a rész teljesen kizökkent a hangulatból, de a megfelelő pillanatban ügyesen ránt vissza a film egy jól működő dramaturgiai fordulattal, és folytatódik tovább az az éjfekete, nagyon kínos, helyenként bohókás humor, ami a film egészét jellemzi, bár pont nem sokkal ezután kezd el leülni kissé a film (vagy csak ekkora merültem ki teljesen a folyamatos, módszeres – jó értelemben vett – fárasztástól). Egyszer a saját világát is megbontja a film, az addig lehangoló realizmust egy jelenet (illetve annak későbbi folytatása) kedvéért szürrealizmusra cseréli, és ez lett egyébként a film messze legkiemelkedőbb jelenete is. Ebben francia katonák érkeznek a múltból egy mai kocsmába, a királlyal együtt, aki lóháton jön – a kocsmában békésen iszogató emberek legnagyobb megdöbbenésére.
Egyébként majdnem pontosan ugyanolyan, mint Andersson előző két filmje, ugyanazok a stílusjegyek köszönnek vissza a csupa totálból álló, fix kameraállásból felvett statikus kompozícióktól a hullasápadtra fényelt szereplőkön és a refrénszerűen visszatérő mondaton át („Örülök, hogy veled minden rendben.”) egészen a néha a kamerába nézve egyenesen a nézőhöz beszélő karakterekig, így aki már unja ezeket a bevett manírokat, annak nem fog túl sok izgalmat tartogatni, ugyanakkor a háromból ez az egyetlen film, amit szívesen újranéznék. Mostanra lett ugyanis tökéletesre csiszolva a ritmus, ez a legcizelláltabb, és a legviccesebb is a három közül. Amit még érdemes kiemelni, az a különösen szép operatőri munka, ami két magyar, Borbás István és Pálos Gergely munkáját dicséri – büszkék lehetünk rájuk. [Interjúnk Borbás Istvánnal hamarosan! – szerk.]
Ugyanakkor hiába ez lett a legjobb, most már én is reménykedem benne, hogy a trilógia lezárása egy új kezdetet is jelent, és a következő – várhatóan 7 év múlva érkező – új Andersson-filmben már valami újjal fog próbálkozni az idős mester.
