Egyre csak gyarapodik azon élőszereplős Disney-meseadaptációk száma, amelyek elsőre ígéretesnek tűnnek, de aztán rájövünk, hogy valójában üresek, unalmasak, és fölöslegesek. Ilyen volt például a Demóna vagy a Vadregény, de a Hamupipőkének sem sikerült megszakítani ezt a sorozatot.

Pedig kétségkívül becsületes iparosmunka mindhárom film, elvétve egy-egy jó színészi játékkal, de ennél többet sajnos még a célközönségüknek (a gyerekeknek) sem tudnak adni – ennek alátámasztására elegendő csak a filmvetítés közben a vászon előtt kergetőző gyerekek látványát megemlíteni.

A Hamupipőke története szinte kifogástalanul követi az eredeti mese cselekményét, ami ebben az esetben nem tekinthető kimondottan pozitívumnak. Van egy jólelkű, bátor kislány, aki a szülei halála után a mostohaanyjával és két mostohanővérével kényszerül együtt élni és elviselni zsarnokoskodásukat. Ám egyszer csak találkozik A királyfival, aki az iránta érzett szerelmével kiszakítja Pipőt ebből a nyomorúságból, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Valószínűleg pont emiatt, az eredeti sztorihoz már-már görcsösen ragaszkodás miatt van az, hogy egyes jeleneteknél azt érezzük, elegánsabban is meg lehetett volna oldani őket (például azt, hogy miért nem ismerik fel a mostohatestvérei a bálban Pipőt). Nem a realizmust hiányoljuk – hiszen mégiscsak meséről van szó –, hanem az újszerűséget: a „mér’ van úgy?” kérdésekre nem mindig elég már a „mer’ varázslat”-típusú válasz.

Semmilyen téren nem sikerült igazán odacsapni az asztalra ezzel a filmmel: fájdalmasan kevés jóízű humor fért bele, és az érzelmes jelenetek is kivétel nélkül érzelgősre sikeredtek, megfelelő kaliberű filmzenével aláfestve. Sőt, a haldokló apja mellé magzatpózban odabújó királyfi jelenete inkább lett röhejes, mint megható. A látványvilág, a kosztümök viszont legalább aránylag rendben vannak (de azért ha mást nem is, azt elvártuk). A színészi alakítások ingadozóak, Cate Blanchett (mostohaanya) és Helena Bonham Carter (tündér-keresztanya) például jók, és tehetségük pont azért tűnik fel, mert eddigi szerepeik alapján egy fordított felállásban sokkal inkább el lehetett volna képzelni őket. A Pipőt játszó Lily Jamesnek viszont – annak ellenére, hogy ez a debüt-alakítása – nem sikerült a fölöslegesen eltúlzott bájolgáson kívül bármi mást kihoznia magából, nem tekinteném feltétlenül jó karrier-megalapozó színészi játéknak ezt a részéről.

A történet mondanivalója sem változott sokat az eredeti mese óta, ami tulajdonképpen nem is baj, hiszen vannak olyan klisék, amelyeknek az eredeti értékére, értelmére jó néha emlékeztetni az embereket. Meg talán az is jó, ha a gyerekek elhiszik, hogy elég, ha csak jók és bátrak vagyunk, mert előbb-utóbb kifizetődik. Addig is rezignáltan tűrjük a szenvedésünket, és majd ha jobbra fordul a sorsunk, akkor bocsássunk meg egykori ellenségeinknek. Természetesen az értelmezésnek az a részlete sem szabad kifelejtődjön, miszerint minden emberi kapcsolatban az a legnagyobb kihívás, hogy fel merjük vállalni önmagunkat, annak teljes valójában, és ha ezen túljutunk, akkor tiszta az út a happy endig. Azt hiszem, nem szorul további magyarázatra, hogy ez az üzenet miért annyira semmitmondó és valótlan egy felnőtt néző számára.

Kikerülhetetlen az a kérdés tehát, hogy akkor mégis miért kellett időt és pénzt áldozni erre a filmre, amikor sem tartalmi, sem érzelmi síkon nem ad semmit hozzá az 1950-es rajzfilmváltozathoz? Persze, a gyerekek elnézően elkacarásznak a századszorra is ugyanúgy elmesélt történeteken, de az igazi katarzis élménye náluk is hiányzott a Hamupipőke esetében. Az előtte levetített Frozen-rövidfilmen jobbat derültek, mint azon, amire tulajdonképpen befizettek a szüleik. Hát ez most megint nem jött össze Disney-nek, de majd a Dumbó hátha jobb lesz.