Robert Rodriguez váratlan mértéktartásról tesz tanúbizonyságot: van bátorsága ellenállni a mai folytatásfilmek logikájának. A Sin City második része nem kísérli meg hatványra emelni a nagy előd erényeit, nem akar még nagyobb, még hangosabb, még látványosabb lenni. Megmarad hát stílusos, rendkívül szórakoztató neonoir kábulatnak – e minőségében pedig szinte tökéletes produkció. Csak nem remekmű.

Az első rész ma már színtiszta filmtörténet: 2005-ben egyetlen szempillantás alatt újradefiniálta a képregényfilm fogalmát. Ha ennek a műfajnak van egyáltalán igazi csúcsa, akkor az – Tim Burton korszakalkotó, 1989-es Batmanje mellett – bizony ez a mozi. Nemcsak azért, mert hallatlanul kreatívan ültette át vászonra a színes füzetecskéken zajló, meglehetősen vérbő és cinikus bűnügyi históriákat, hanem mert – és ez szintén ritkaságnak számított e zsánerben – néhol volt mersze igazán drámaivá fajulni, nem is szólva arról, hogy izgalmas látványvilágával film noir-rajongók tömegeinek szívét dobogtatta meg. A Sin City első részére kilenc éve rámosolyogtak a csillagok, s már megszületése pillanatában klasszikussá lett. A közönség így hát szinte joggal „követelte” a folytatást, és rövidesen el is kezdtek szállingózni a második részről szóló pletykák, ám még hosszú évekig nem csattant el az első csapó. Rodriguez nagy hibát vétett azzal, hogy ilyen sokáig éheztette hűséges rajongóit, ugyanis a frissen mozikba került újabb epizódnak szinte teljes érdektelenség jutott osztályrészül. Az eset pikantériája, hogy – habár a zseniális előd mércéjét nem üti meg – az Ölni tudnál érte egyáltalán nem érdemli meg ezt a makacs közönyt a publikum részéről.

Nem érdemli meg, mert a maga jogán egy igazán jó és szórakoztató produkció. Rodriguez – aki a Machete második részével nemrégiben ismét mélypontra juttatta karrierjét – most váratlan és igazán méltányolandó erényeket csillogtat az anyagkezelés frontján. Következetesen elutasítja a mai folytatásfilmek jellemző logikáját: nem az egyszerű hatásfokozás lehetősége izgatja, inkább bölcsen visszafogja magát, s arra koncentrálja az energiáját, hogy az első részhez egy többé-kevésbé méltó, a maga lábán is megálló variációt készítsen. Vállalkozása voltaképpen sikerrel jár. A fabula nem tartogat meglepetéseket: ez a film is négy különböző fejezetre oszlik, de – hogy ne legyen olyan egyszerű a képlet – a kalandok keresztül-kasul átszövik a korábbi mozi cselekményét, sok az időbeli átfedés, még több a nagy elődre tett, nyílt kikacsintás, mindenesetre az elbeszélés jól követhető. Üdítő viszontlátni olyan kulcsfigurákat, mint Marv (Mickey Rourke), Hartigan nyomozó (Bruce Willis), Roark szenátor (Powers Boothe), Nancy Callahan (Jessica Alba), vagy az itt még arcplasztika előtt álló Dwight McCarthy (Josh Brolin); a köréjük épített történetek szinte szükségszerűen és azonnal bevonzzák a nézőt. Ugyanakkor a vakmerő szerencsejátékos Johnny (Joseph Gordon-Levitt) sztorija sem lóg ki a többi közül: kellően sokrétű ez az epizód is, sőt annyiban kuriózumnak is számít, hogy az összes közül talán ez a legborongósabb és legsötétebb hangulatú. A koncepciót illetően tehát felesleges volna akadékoskodnunk: Rodriguez és stábja értő kézzel ragasztotta össze a második rész történetmozaikjait, melyek ugyan nem olyan izgalmasak és erőteljesek, mint a korábbi film esetében, de nem is tarkítják őket kirívó színvonalbeli egyenetlenségek.

Sokkal inkább zavaró, hogy az elbeszélés szerkezete hanyagul súlypontozott. Az egyes epizódok hol akadozni kezdenek, hol pedig rendkívül sok eseményt zsúfolnak néhány percbe, töménytelen mennyiségű akciójelenettel fűszerezve. A narráció, melyet az első rész folyamán ragyogó arányérzékkel adagoltak az alkotók, most nem feltétlenül hálás történetmesélési eszköz. Egyes jelenetek alatt szinte funkciótlannak érezzük, másszor túláradóan közhelyessé vagy épp önismétlővé laposodik. Ezúttal inkább a rövid, frappáns dialógusok vagy épp tömör egysorosok aratnak: Marv, Roark szenátor vagy épp Dwight velős megnyilvánulásai néhol tökéletesen megidézik az első rész szikrázó iróniáját, ellenállhatatlan stílusát. És ha már az utóbbinál tartunk: az Ölni tudnál érte a vizualitás tekintetében semmivel sem marad el elődjétől. A néző örömmel adja át magát a kellemesen ismerős neonoir kábulatnak; a fekete-fehér stilizáció, a kontrasztos világítás és a szemtelenül túlzó erőszakábrázolás még ma is megunhatatlanul különleges esztétikát képvisel. Megnyerő továbbá, hogy Rodriguezék néhol már-már egyenesen a lázálomszerű, szürrealitásba hajló szcenírozásnak engednek teret (gondoljunk csak Nancy Rourke-ot megidéző fantazmájára, vagy a legnagyobb vizuális bravúrra, amikor is a korrupt szenátor elhajított kártyáival valósággal felnyársalja a pókerasztalon hangyányivá zsugorodó Johnnyt).

A színészi alakítások kivétel nélkül korrektek. Mickey Rourke különösen jó formában van, Brolin is hozza a tőle elvárható szintet, de ez egyértelműen Powers Boothe filmje: a tehetséges karakterszínész lubickol a gátlástalan és teljhatalmú politikus-bűnöző szerepében, s a forgatókönyvíró szerencsére készségesen adja neki a magas labdákat. Az új karakterek is a produkció javára válnak (Gordon-Levitt a szerencséjét kísértő noir-hős kissé érdes, mégis szimpatikus vonásokkal rajzolt archetípusa, Eva Green femme fatale-ja túlzó gesztusaival együtt is dermesztő figura, a Dennis Haysbert által parádésan alakított Manute pedig igazi, gyűlöletes gonosz), s voltaképpen csak Bruce Willis Hartiganje az egyetlen, akinek a jelenléte szinte teljesen felesleges. Mindent egybevetve a Sin City második epizódja kifejezetten kellemes élmény: valódi nosztalgikus, veretes adrenalinbomba. Nagy kár, hogy a közönség elpártolt ettől a franchise-tól, s hogy a szerénynek mondható profit miatt az elkövetkezendő kilenc évben nemigen várható újabb folytatás. Pedig ki tudja, hat-hét éve talán még tényleg ölni tudtak volna érte.